Hírek
Végre újra működhet a kecskeméti nemzeti, zajlanak a színházi próbák, premierre készül a társulat. Bagó Bertalan rendezésében a Száll a kakukk fészkére című nagysikerű művet viszik színre, a bemutató augusztus 7-én lesz.
Szemenyei János alakítja a főszerepet, vele beszélgettünk McMurphy-ről és „csapatáról” még márciusban, a vírushelyzet előtt.
– Találkoztam olyan színésszel, aki a Száll a kakukk fészkére filmélménye kapcsán döntötte el, hogy a színészet lesz a hivatása. Te mikor olvastad vs. láttad először, rád milyen hatással volt ez a mű? – kérdeztük Szemenyei Jánost.
– Még az egyetemi éveim alatt láttam Milos Forman filmjét. Hatalmas impulzusként ért, abszolút kedvencem lett. Jack Nicholson ikonikusan formálta meg McMurphy alakját, amitől nehéz elvonatkoztatni. Ráadásul, a film színpadi adaptációiban a főszerepet nem feltétlenül olyan alkatú színészre osztják, mint amilyen én vagyok. Bagó Bertalannal többször is volt alkalmam együtt dolgozni, bíztam és bízom abban, hogy rendezőként olyan víziót talál ki, aminek a közepe tudok lenni.
– Végig jelen vagy az előadásban, rengeteg szöveged van benne. A főszerepet, McMurphy-t alakítod, aki érzékeny humorral, teljes elfogadással fordul az elmegyógyintézetben megismert társaihoz. Őszintén szeretne rajtuk segíteni, miért?
– McMurphy titka, hogy úgy fordul a társaihoz, mint az épelméjűekhez. Ami azt váltja ki belőlük, hogy elkezdik normálisnak látni magukat. Ez a való életben rendszerint „visszafelé” történik: akit idiótának néznek, arra előbb-utóbb visszacsap az a sár, amiben tocsog. Beskatulyázódik, és olyanná válik, amilyennek a környezete beállítja. Ezzel szemben McMurphy emberekként kezeli az elmegyógyintézet félelemben és megaláztatásban tartott gondozottjait, akik megváltoznak, s elkezdik megélni, hogy valójában épek és egészségesek.
– A történet vége szó szerint sokkoló, ami sokáig nem hagyja nyugodni a nézőt. Nem túl pesszimista a szerző által deklarált végkifejlet?
– A mártírok mindig meghalnak. Sorsuk lényege, hogy reményt adjanak azoknak, akik velük együtt megéltek egy drámai helyzetet, majd a történet végén ott is maradnak. McMurphy is olyan hős, aki erőt, reményt ad a többieknek. A film végén az indián megfogadja barátja tanácsát, és elhagyja a zártosztályt. McMurphy súlyos felismerése, hogy az ápoltak nagy része bármikor elhagyhatná az elmegyógyintézetet. Azért vállalják a bezártságot, mert a félelmeik miatt képtelenek kilépni a gyötrelmes, ám biztonságosnak vélt helyzetükből. A gondozottak számára Ratched nővér, a legfőbb sanyargatójuk jelenti a biztonságot. Ez nehéz pszichológiai helyzet: az áldozatok félnek attól, hogy nem tudnak létezni az őket bántalmazó személy nélkül.
– Bagó Bertalan korábban többször rendezett már Kecskeméten. Három rendezésében is fontos szerepet kaptál: az Amadeusban a címszereplőt (2009), a Bánk bánban Biberachot alakítottad (2011), A viharban pedig Arielt (2013). Milyen egyéb produkciókban dolgoztatok már együtt?
– Bagó Bertalan rendezésein nőttem fel. A színművészeti második évében rendezett velünk egy vizsgaelőadást. Majd a diploma megszerzése után Zalaegerszegre szerződtem, ahol ő volt a társulat művészeti vezetője. Hívtak zenés színházhoz is, de nem akartam abba az irányba elmenni, attól tartottam, hogy csakis zenés szerepeket adnának nekem. Zalaegerszeg jó döntésnek bizonyult, mindenféle műfajban kipróbálhattam magam. Bagó Bertalan rám osztotta III. Richárdot huszonnégy-éves koromban, amit általában idősebb színészek alakítanak. Ám az ő koncepciójában Richárd olyan fiatalember, aki valóban akar valamit az élettől. Számos rendezése úgy volt formabontó, hogy nem erőszakolta meg az anyagot, mégis megvolt a hitelessége, igazsága az előadásnak. A zalaegerszegi évadok után is több előadásban dolgoztunk együtt. Ilyen volt a Thália Színházban az Ovibrader, Szombathelyen a Szent Márton szimfonikus rock-passió. Kecskeméten pedig, amikor Bertalant hívták, a rendezéseiben én is kaptam szerepet.
– Az előző két évadban négy-öt bemutatóban láthatott a kecskeméti színház közönsége. Idén csak két előadásban játszol. Mit csinálsz, amikor nem Kecskeméten próbálsz vagy játszol?
– Az itteni évadom a Liliomfival indult, és most folytatódik a Száll a kakukk fészkére előadásával. Köztük volt időm, hogy elfogadjam Forgács Péter hívását a Győri Nemzeti Színházba, az Elisabeth musical egyik főszerepére. Győrben tizennégy éve játszottam utoljára, jó volt találkozni az ottani kollégákkal. Az operaház Porgy és Bess előadásában pedig átvettem Sporting Life tenor-főszerepét. S immár negyedszerre lehetek Néró a Sztárcsinálókban, ezúttal a PS Produkció nagyszabású előadásában. Szintén ez évadban kért fel Szirtes Tamás, a Madách Színház igazgatója egy ifjúsági előadás elkészítésére. A Bolyongók című zenés űrexpedíciónak én írtam a szövegét is, a zenéjét is, nemcsak megrendeztem, de játszom is benne. Különlegessége, hogy a szerepek többségét tehetséges kiskamaszok alakítják. Zeneszerzőként is volt még premierem, a Griff Bábszínház Hókirálynőjéhez komponáltam.
És, hogy miként teltek Szemenyei János napjai a hosszan tartó karantén idején? Egy biztos: nem unatkozott. Augusztus elején így mesélt erről:
– Volt még egy, idénre tervezett nagy feladatom, amelynek a végére is jártam a járványos veszélyhelyzet hónapjaiban. Zenét írtam a Sándor Mátyás című Verne-regény színpadi adaptációjához, amelynek a próbái nemrég fejeződnek be. S éppen a Kakukkfészek premierjével egyidőben a közönség már láthat is egy keresztmetszetet az előadásából, amelyet a nyáron a balatonboglári Kultkikötőben, az ősszel pedig a dunaújvárosi színházban mutatunk be. De a szigorú bezárkózás idejében sem maradtam színészi feladat nélkül. A Madách Színház produkciójában, feleségemmel, Kovács Lottival kettesben játszhattuk el a Jövőre, veled ugyanitt című Slade-vígjátékot, amelyet a mi otthonunkból, valós idejű online-közvetítésben láthattak a nézők. Most viszont újra „élőben” találkozhatom a közönséggel.
A Száll a kakukk próbafolyamatát ugyan kettétörte a koronavírus-járvány, a vészhelyzet feloldását követően azonban gyorsan újraéledt a színház. Augusztusban egy kisszínházi bemutatót is láthat a közönség. A Gardénia című produkciót Markó Róbert rendezi, a Kecskeméti Nemzeti Ruszt Stúdiószínpadán.
Popovics Zsuzsanna
– Találkoztam olyan színésszel, aki a Száll a kakukk fészkére filmélménye kapcsán döntötte el, hogy a színészet lesz a hivatása. Te mikor olvastad vs. láttad először, rád milyen hatással volt ez a mű? – kérdeztük Szemenyei Jánost.
– Még az egyetemi éveim alatt láttam Milos Forman filmjét. Hatalmas impulzusként ért, abszolút kedvencem lett. Jack Nicholson ikonikusan formálta meg McMurphy alakját, amitől nehéz elvonatkoztatni. Ráadásul, a film színpadi adaptációiban a főszerepet nem feltétlenül olyan alkatú színészre osztják, mint amilyen én vagyok. Bagó Bertalannal többször is volt alkalmam együtt dolgozni, bíztam és bízom abban, hogy rendezőként olyan víziót talál ki, aminek a közepe tudok lenni.
– Végig jelen vagy az előadásban, rengeteg szöveged van benne. A főszerepet, McMurphy-t alakítod, aki érzékeny humorral, teljes elfogadással fordul az elmegyógyintézetben megismert társaihoz. Őszintén szeretne rajtuk segíteni, miért?
– McMurphy titka, hogy úgy fordul a társaihoz, mint az épelméjűekhez. Ami azt váltja ki belőlük, hogy elkezdik normálisnak látni magukat. Ez a való életben rendszerint „visszafelé” történik: akit idiótának néznek, arra előbb-utóbb visszacsap az a sár, amiben tocsog. Beskatulyázódik, és olyanná válik, amilyennek a környezete beállítja. Ezzel szemben McMurphy emberekként kezeli az elmegyógyintézet félelemben és megaláztatásban tartott gondozottjait, akik megváltoznak, s elkezdik megélni, hogy valójában épek és egészségesek.
– A történet vége szó szerint sokkoló, ami sokáig nem hagyja nyugodni a nézőt. Nem túl pesszimista a szerző által deklarált végkifejlet?
– A mártírok mindig meghalnak. Sorsuk lényege, hogy reményt adjanak azoknak, akik velük együtt megéltek egy drámai helyzetet, majd a történet végén ott is maradnak. McMurphy is olyan hős, aki erőt, reményt ad a többieknek. A film végén az indián megfogadja barátja tanácsát, és elhagyja a zártosztályt. McMurphy súlyos felismerése, hogy az ápoltak nagy része bármikor elhagyhatná az elmegyógyintézetet. Azért vállalják a bezártságot, mert a félelmeik miatt képtelenek kilépni a gyötrelmes, ám biztonságosnak vélt helyzetükből. A gondozottak számára Ratched nővér, a legfőbb sanyargatójuk jelenti a biztonságot. Ez nehéz pszichológiai helyzet: az áldozatok félnek attól, hogy nem tudnak létezni az őket bántalmazó személy nélkül.
– Bagó Bertalan korábban többször rendezett már Kecskeméten. Három rendezésében is fontos szerepet kaptál: az Amadeusban a címszereplőt (2009), a Bánk bánban Biberachot alakítottad (2011), A viharban pedig Arielt (2013). Milyen egyéb produkciókban dolgoztatok már együtt?
– Bagó Bertalan rendezésein nőttem fel. A színművészeti második évében rendezett velünk egy vizsgaelőadást. Majd a diploma megszerzése után Zalaegerszegre szerződtem, ahol ő volt a társulat művészeti vezetője. Hívtak zenés színházhoz is, de nem akartam abba az irányba elmenni, attól tartottam, hogy csakis zenés szerepeket adnának nekem. Zalaegerszeg jó döntésnek bizonyult, mindenféle műfajban kipróbálhattam magam. Bagó Bertalan rám osztotta III. Richárdot huszonnégy-éves koromban, amit általában idősebb színészek alakítanak. Ám az ő koncepciójában Richárd olyan fiatalember, aki valóban akar valamit az élettől. Számos rendezése úgy volt formabontó, hogy nem erőszakolta meg az anyagot, mégis megvolt a hitelessége, igazsága az előadásnak. A zalaegerszegi évadok után is több előadásban dolgoztunk együtt. Ilyen volt a Thália Színházban az Ovibrader, Szombathelyen a Szent Márton szimfonikus rock-passió. Kecskeméten pedig, amikor Bertalant hívták, a rendezéseiben én is kaptam szerepet.
– Az előző két évadban négy-öt bemutatóban láthatott a kecskeméti színház közönsége. Idén csak két előadásban játszol. Mit csinálsz, amikor nem Kecskeméten próbálsz vagy játszol?
– Az itteni évadom a Liliomfival indult, és most folytatódik a Száll a kakukk fészkére előadásával. Köztük volt időm, hogy elfogadjam Forgács Péter hívását a Győri Nemzeti Színházba, az Elisabeth musical egyik főszerepére. Győrben tizennégy éve játszottam utoljára, jó volt találkozni az ottani kollégákkal. Az operaház Porgy és Bess előadásában pedig átvettem Sporting Life tenor-főszerepét. S immár negyedszerre lehetek Néró a Sztárcsinálókban, ezúttal a PS Produkció nagyszabású előadásában. Szintén ez évadban kért fel Szirtes Tamás, a Madách Színház igazgatója egy ifjúsági előadás elkészítésére. A Bolyongók című zenés űrexpedíciónak én írtam a szövegét is, a zenéjét is, nemcsak megrendeztem, de játszom is benne. Különlegessége, hogy a szerepek többségét tehetséges kiskamaszok alakítják. Zeneszerzőként is volt még premierem, a Griff Bábszínház Hókirálynőjéhez komponáltam.
És, hogy miként teltek Szemenyei János napjai a hosszan tartó karantén idején? Egy biztos: nem unatkozott. Augusztus elején így mesélt erről:
– Volt még egy, idénre tervezett nagy feladatom, amelynek a végére is jártam a járványos veszélyhelyzet hónapjaiban. Zenét írtam a Sándor Mátyás című Verne-regény színpadi adaptációjához, amelynek a próbái nemrég fejeződnek be. S éppen a Kakukkfészek premierjével egyidőben a közönség már láthat is egy keresztmetszetet az előadásából, amelyet a nyáron a balatonboglári Kultkikötőben, az ősszel pedig a dunaújvárosi színházban mutatunk be. De a szigorú bezárkózás idejében sem maradtam színészi feladat nélkül. A Madách Színház produkciójában, feleségemmel, Kovács Lottival kettesben játszhattuk el a Jövőre, veled ugyanitt című Slade-vígjátékot, amelyet a mi otthonunkból, valós idejű online-közvetítésben láthattak a nézők. Most viszont újra „élőben” találkozhatom a közönséggel.
A Száll a kakukk próbafolyamatát ugyan kettétörte a koronavírus-járvány, a vészhelyzet feloldását követően azonban gyorsan újraéledt a színház. Augusztusban egy kisszínházi bemutatót is láthat a közönség. A Gardénia című produkciót Markó Róbert rendezi, a Kecskeméti Nemzeti Ruszt Stúdiószínpadán.
Popovics Zsuzsanna
-
Művészek írták
Kurázsi mama – háborúink krónikája
A 2022-es Bakkhánsnők kapcsán írtam Terzopuloszról, a rendezőről: „Berlinben, Heiner Müller korszakos színházcsinálóval indult a 70-es években. Vele hozta létre 1994-ben a Nemzetközi Színházi Olimpiát, amit a tervek szerint jövőre Magyarország rendez meg. Terzopulosz mostani rendezése jó előjel.” Az általa keltett előérzet beteljesedett. 2024-ben Kurázsi mama is olyan nagyformátumú előadás, ami többet jelent önmagánál. Szegő György -
Művészek írták
Pinokkió
A Vígszínháznál mese-musicalben Presser Gábor-Sztevanovity Dusán 35 éve töretlen sikerű A padlás musicalje a mérce. És ezzel is konferálták fel most a Karácsony előtt műsorra tűzött Pinokkiót. Szegő György -
Művészek írták
Abszurd királyság
A Műcsarnok abban a reményben vette fel idei programjába az Übü király drámához köthető, élményszerű ugyanakkor informatív tárlatát, hogy az a kánont szélesíti és bizonnyal „művészetet művészettel csináló” kiállítás. Új kutatásokat prezentál: látványos módon.