Írások
Ezzel az izgalmas helyszínnel olyan érdeklődőket is elérhetnek, akik nem biztos, hogy az Ybl-palotába is jegyet váltanának. A dalszínház művészeti vezetőjével a XXI. századi operajátszásról, a pandémia okozta előnyökről és hátrányokról, az online előadások hatásairól, a repertoárba való beépülésükről, valamint arról is beszélgettünk, miért választotta egy kortárs és egy barokk opera után Wagner zenés ünnepi játékát, amelynek - mint a napokban kiderült - a premierje ismét csúszik…
Szép rendezői sorozat: Ments meg, Uram!, Poppea megkoronázása és a Parsifal, ami most, április elején került volna színre, azonban a próbák - immár másodszor is - leálltak.
– Ez nem főrendezői cezarománia, nem ebben a sorrendben terveztem a darabokat, csak a pandémia miatt csúsztak össze bemutatók. A Keresztény évad kapcsán tartottam fontos műnek a louisianai apáca, Helen Prejean történetét és a Parsifalt, majd az idei szezonban került volna színre a Poppea, a vírus azonban átírt mindent. A Wagner-darab kapcsán volt még egy esztendőm a koncepció részleteinek kidolgozására, s a helyzet jelenlegi állása szerint lesz is még egy… Wieland Wagner Bayreuthban minden évben újrarendezte a Parsifalt, most úgy tűnik, nekem is ez jut, virtuálisan legalábbis. A sors különös fintora, hogy a koncepcióm és a világ eseményei egymásra rímelnek. Azt gondolom ugyanis, hogy Wagner Parsifalja előremutat a huszadik századba, az Einstein relativitáselmélete utáni fizikáig, az idő nem lineáris értelmezéséig. Az ünnepi játék első felvonásában el is hangzik Gurnemanztól: “Itt térré válik az idő. “A téridő fogalma jellegzetesen Einstein utáni felfedezés. Ráadásul körkörös történetek jelennek meg a darabban, Parsifal járja végig az Amfortas által elrontott utat, s ezzel mintegy újraírja az eseményeket. A darab egyik legizgalmasabb vonulatának ezt tartom, olyan a történet, mintha egy időhurokban játszódna. “Itt az idő” - mondja Kundry, mielőtt elaludna, s ugyanezzel a mondattal kezdődik a második felvonás, mintha egyazon pillanatban lennénk. Mindehhez hozzájön, hogy a pandémia alatt megváltozott az időszemléletünk, mintha az azóta eltelt egy esztendő nem is 12 hónap lenne. Elveszítettük a régi időérzékünket, akár egy időhurokban lennénk. Egy éve szinte ugyanekkor, ugyanígy egy Parsifal-próbán érkezett a bejelentés a leállásról… Ez a tapasztalat még világosabbá tette számomra Wagner dramaturgiáját, a leitmotiv technikát, melyben folyamatosan előre- és visszautal a zene. S azt kell mondjam, a Parsifalnál aktuálisabb darabot nem is tudnék találni, annyira a zsigereinkben érezzük ezt a végtelen, strukturálatlan időt és a várakozást a feloldásra, megváltásra. Ezért is sajnálom, hogy most elmarad a bemutató, persze ez a tapasztalat is velünk fog élni ezután.
Nem könnyű időszakban lett a Magyar Állami Operaház művészeti vezetője. Éppen azt a szezont írta át a pandémia, amelyben már az Ön által elképzelt premierek kerültek volna sorra…
– Így igaz, hiszen az első évadot teljes egészében örököltem, de az is igaz, hogy „saját szezonok” az Operában nincsenek, mert a főigazgató pályázatából származó alapvetések mentén, vele együtt alakítjuk ki a műsortervet és a felkéréseket. A második évadból már a Ments meg, Uramot!, a Mester és Margaritát, a Keresztkantátákat és a Don Carlost is el kellett tolnunk. De most már legalább néhány megvalósul közülük… A szimbolikus német színház jelenik meg a Frank Hilbrich rendezte Verdi-operában, Szente Vajk musicales Mester és Margaritát vitt színre, Philip Glass Veszedelmes édene az őszi fesztiválon elmaradt, de belső bemutatóként elkészült balettopera Barta Dóra színpadra állításában. Említhetem az István, a király operaváltozatát, amelynek Szinetár Miklós nagyoperai formát adott vagy Vecsey Miklós videóinstellációját a Szöktetésből, és sorolhatnám még. A Keresztkantátákat pedig Horváth Csaba színre vitelében, a Forte Társulat közreműködésével láthatják majd az érdeklődők, ha megvalósul… Ezek az előadások mind azt jelzik, hogy nem zárkózhat el az opera egy múzeumba, élő kapcsolatot kell tartania a jelennel, más populáris művészeti formákkal, magába kell szívnia minden jelenkori hatást, ahogy ezt mindig is tette. De visszatérve a különleges helyzethez: az összes gond ellenére azt látom, a vírusveszély még jobban összekovácsolta az dalszínház vezetését, mindenki azon dolgozik, hogy az összes elképzelhető helyzetre találjunk megoldást. Sosem esünk pánikba, mindig ezerféle vészforgatókönyvünk van. Napi szintű a közös gondolkodás, a válságkezelés. S ha csak élő közvetítéseken keresztül is, de színre kerül a bemutatóink nagy része. A saját eszközeinkkel streamelünk, tanuljuk mi is ezt a színházi működést, ami azért fontos, mert úgy vélem, ha visszaáll a normális világ, akkor is lesz igény az online előadásokra. S bár furcsán hangzik, a pandémiának akad néhány előnye, ezek közé tartozik, hogy elindultunk az online úton, amely mindenképpen új közönségréteget ér el, olyanokat, akik nem jutnának el vidékről vagy a határon túlról az Operaházba. Szélesedik így a publikumunk. Ahogy az is „előny”, hogy most ideális módon próbálhatunk, hiszen nincsenek előadások. Normális színházi működés alatt soha nincs olyan próbaidőszakunk, mint ezekben a hónapokban, amikor az énekeseknek kizárólag a próbákra kell koncentrálniuk. Több idő jut a kidolgozott, elmélyült munkára. Mindenki kipihenten érkezik, mert nem kell az esti előadásokra és száz egyéb dologra készülni. Ami viszont jelentősen gátolja a munkánkat, az a kijárási korlátozás. Emiatt csak délelőtt és délután tartunk színpadi próbákat, így például a világítási próbákat, amelyekre délután vagy éjjel szokott sor kerülni, sokkal nehezebb beilleszteni a rövid napokba… Öröm az ürömben egyébként, hogy a pandémia miatt jut idő az Eiffel Műhelyház épületének további fejlesztésére. Hangrendszer épül, szépül a közönségforgalmi rész, tökéletesednek a próbaszínpadok. Normális színházmenet közben ez így nem volna lehetséges. Eközben persze a az Opera vezetésének arra is figyelnie kell, hogy az énekesek folyamatosan kapjanak szereplési lehetőséget, tréningben legyenek és anyagilag is túléljenek, ezt a célt szolgálják hetente az online koncertek vagy a lemezfelvételek. Sokan irigyelnek minket ezért még az amerikai kollégák közül is, akik most egy teljes szezont kihagynak… Mi pedig kamarakoncerteket, balettelőadásokat is tartunk. Sokat és sokan dolgozunk azon, hogy életben maradjon az Opera.
Mennyiben hat a közönségre az utóbbi időszak? Az, hogy minden elérhetővé vált, igaz csak online formában?
– A pandémia a publikum elvárásaira is hat. Az igény a streamelt előadásokra meg fog maradni a jövőben is. Ez pedig azzal jár együtt, hogy a nézők megszokják, ha valami nem elég érdekes, akkor ki lehet kapcsolni, tovább lehet pörgetni. Mindez a közönség igényszintjének növekedését is magával hozza, és mindenképpen hat az önmagunk iránti elvárásokra is. Nem lehet „megúszós” előadásokat bemutatni. Ha megnyitunk, el kell majd érnünk, hogy a nézők ismét lelkesen jöjjenek, hogy visszaszokjanak a színházba. S ehhez nem lesznek elegendőek a közepes minőségű, néha kissé unalmas produkciók. Olyan élményt kell majd nyújtani, amit otthon sem kapcsolnának ki. Úgy gondolom, hogy a filmekhez hasonlóan a mérce kegyetlen és szigorú lesz. Emellett a streamelt előadásoknak van még egy jelentős hatása. Az operaprodukcióknak korábban meghatározó eleme volt a távolság, az énekesek úgy sminkeltek, úgy játszottak, gesztikuláltak, teremtettek figurát, hogy az a 20. sorban is hasson. S a finomságok - „úgysem látszik” felkiáltással - kitörlődtek a játékból.A közvetített, közeli képek azonban más arcfestést és más játékot kívánnak. A lelküket is kamerára kell sminkelni. A streamelt előadások épp ezért úgy hatnak, akár a színészkurzusok, a közvetítés másfajta játékot, igényességet vár az előadóktól. A kamera kíméletlen, mindent rögzít, nem lehet üresjárat, gondolatnélkül pillanat. Nem lehet pihenni, kikapcsolni. Úgy vélem, ha megnyitjuk végre a kapukat, ez a színészi kidolgozottság, részletgazdagság akkorra is megmarad. Hiszen az érzékeny részletek színpadi energiája eljut a 20. sorig is.
Sok éve tanít már a Zeneakadémia opera tanszékén színpadi játékot. A fiatal művészek könnyen meggyőzhetőek arról, hogy nem elég szépen énekelni?
– A hallgatók azért jönnek az operaszakra, mert ez izgatja őket. Érzik, hogy nem elég a szívükre tett kézzel dalolni a pódium közepén ahhoz, hogy azt mutassák, szerelmesek… A tanítványaimat mindig arra nevelem, hogy a legfontosabb az önmagunkkal szembeni igényesség, s ahhoz, hogy mindig hitelesek legyenek, az kell, hogy szüntelenül gondolkodjanak, keressék meg a szerepek mélyén rejlő pszichológiai, lélektani, gondolati igazságokat, függetlenül attól, milyen stílusú az előadás, milyen a rendező. Az énekeseknek ugyanakkor fontosak a szellemi kihívások, hogy újabb és újabb arcát lássák egy-egy ismert darabnak, s ők is ennek a megmutatására törekedjenek előadóként. Ezért gondolom, hogy sokféle produkciónak kell egymás mellett léteznie az Operában.
Említette egy korábbi interjúban, hogy fontosnak tartja, hogy felépítsék az énekesek pályát. Erre most művészeti vezetőként van is lehetősége.
– Fontos, hogy a hangi terhelhetőség, a művészi impulzusok, a színpadi játék szempontjából is történjen építkezés. A pálya kezdetétől a végéig tartó, folyamatos fejlődésre tanulásra van szükség, de ehhez feladatról feladatra kell haladni, s kihívást kell jelentenie az újabb és újabb előadásoknak.
Most már - ha csak online formában is - de egyre több olyan produkció látható, ami az Ön színházi gondolkodását jellemzi. Mi a hosszútávű művészeti koncepció?
– Az, hogy az Opera is egy színház, s nem a zeneművészet egy formája. A publikum - és sajnos néhány előadó - fejében is meg kell változtatni az erről szóló elgondolást. Sokan ugyanis úgy kezelik mindezt, mintha külön létezne a magyar színházművészet és külön a Magyar Állami Operaház… Pedig az opera a színházművészet része, mondhatnám „csúcsa”- Wagner is a színházat akarta a műveivel megújítani, nem a zeneművészetet. A másik fontos kérdés, hogy honnan hozunk be új nézőket a dalszínházba, ki fog beülni az operaelőadásokra, hogyan tudja ez a műfaj a jövő nézőit, az ifjabb publikumot meghódítani. Sehogy, hogyha ez alatt csak a tradicionális operajátszást értjük. Azért is örülök nagyon, hogy megnyílóban van az Eiffel Műhelyház, mert ez az a hely, ahol a fiatal nézőket is el lehet érni. S valóban műhelye az énekeseknek, akiket különböző, új kihívások elé állítja, már azokkal a produkciókkal is, amelyeket ott kerülnek színre és nem a klasszikus repertoár részei.
Műhelye a nézőknek a téren, hogy a tradicionális előadások után hozzászokjanak a kortárs operajátszáshoz. Műhelye az izgalmas, újszerű művek bemutatásának, melyek nem a klasszikus repertoár részei (barokk, kortárs vagy XX. századi operák, ritkaságok), s egy művön belül keveredhetnek a műfajok: a kortárs tánc, a próza, a balett, a populáris kultúra, a vizualitás és az opera. Az Eiffel Műhelyház új perspektívába helyezheti az előadókat és a nézőket, s úgy látom, az én rendezői elképzeléseim is leginkább ezen a helyszínen tudnak megvalósulni. Szerencsére mindebben partner minden igazgatótársam, akik szintén az új és izgalmas kihívásokat szeretik. Talán azok, akik Székely Kriszta, Polgár Csaba, Tarnóczi Jakab, Horváth Csaba, Barta Dóra, Dömötör András vagy Szente Vajk rendezéseit szeretik, de Operába nem járnak, az ő produkcióik nyomán tesznek majd egy kísérletet… S rájönnek, az opera nem „ jelmezes koncert”: felfokozott színházi élményt nyújt.