Írások
Ekkora életmű ma már aligha fordul elő – jegyzi meg miközben a falon látható grafikáiról mesél. Gyermekkorától imádott rajzolni, s ha betegen ehhez sem volt ereje: ceruzabált játszott.
Megvannak a rajzok, tervek, rendszerezi ezeket?
– Természetesen rengeteg rajz és fotó dokumentációm van, és egész életemben gyűjtöttem a kritikákat is. Akkoriban a premiert követő héten körül-belül tíz újságban jelent meg recenzió egy előadásról.
Önnek ez fontos volt?
– Egészen fiatalon igen, később már nem sokat foglalkoztam vele. Elég öntörvényű ember vagyok, mindig a magam útját jártam, nem tartoztam egyetlen csoporthoz sem. Másodéves voltam a főiskolán, mikor férjhez mentem, majd amint lediplomáztam, született két gyermekem. Komoly kihívást jelentett, hogy a pályán és a családban is helyt tudjak állni. Mindez maximálisan lekötötte az energiámat, így nem volt időm azzal foglalkozni, ki mit gondol rólam. A magam számára tettem egyre magasabbra a mércét, csakis ennek akartam megfelelni.
Hogy lehet ilyen karakánsággal érvényesülni egy olyan szakmában, ami az érzékeny figyelemről és csapatmunkáról szól?
– Egyenrangú felek együttműködése ez, mindenkinek megvan a maga feladata, ám mindenkit egy közös ügy hevít. A mi időnkben ez valóban csapatmunka volt. Öt évet töltöttem Szolnokon, majd negyvenötöt a Vígszínházban, és emellett minden területen kipróbáltam magam. Dolgoztam az ország szinte összes színházában, beleértve a szabadtéri színházakat, készítettem jelmezeteket opera előadásokhoz, akadtak külföldi felkéréseim és számos filmben részt vettem. Minden közegben megtaláltam a hangot a többiekkel. Akadtak persze viták, de mindig becsültem a másik embert, tiszteltem a véleményét, viszont hangot adtam a magaménak is. Komolyabb nézeteltérés nélkül sikerült végigélnem ezt a szakmában töltött ötven évet, ami - így visszatekintve - nagy örömöt jelent.
Emlékszik, mi ragadta meg először a színház világában?
– Az első pillanattól kezdve ez volt a hivatásom. Kisgyermekkoromtól imádtam rajzolni. Megjegyzem, nagyon jó tanuló voltam, így nem arról volt szó, hogy szegény gyerek ostoba ehhez vagy ahhoz, legalább rajzoljon. Első elemista koromtól füzetekkel közlekedtem, és mindenütt rajzoltam: a tárgyakat, a házakat, a növényeket, pusztán a saját örömömre. Ha beteg voltam, a színes ceruzáimmal feküdtem az ágyban, és rajzoltam, de ha már ahhoz sem volt erőm, akkor ceruzabált játszottam. A kék felkérte a sárgát, én pedig óhatatlanul figyeltem a komplementer színeket, melyek mibenlétéről természetesen fogalmam sem volt. A szüleim jóvoltából általános iskolás koromban bérletünk volt az Opera két játszóhelyére és a Nemzeti Színházba, így havonta kétszer színházba jártam. Elég korán előfordult, hogy nem értettem egyet valamely’ előadás látványvilágával, ezért otthon papírra vetettem a saját elképzeléseimet.
Soha nem a díszlet érdekelte, mindig a jelmezek?
– Kizárólag a kosztümök. A Bakáts téri általános iskolába jártam, ami akkortájt tele volt magasan kvalifikált, a felsőoktatásból politikai okok miatt kiszorult pedagógusokkal. A rajztanárom maga is festő volt - akárcsak a férje -, éppen ezért nagy lelkesedéssel vette pártfogásába az eziránt érdeklődő növendékeket. Később a Patrona Hungariae katolikus leányiskolába kerültem, ahol nem volt rajzoktatás. Volt azonban egy csodálatos orvos keresztapám, aki felfigyelt arra, hogy engem ez különösen foglalkoztat. Így keresett nekem tanárt, Payer Gizella festőművész-iparművészt, aki lenyűgöző fantáziájú, rendkívüli műveltséggel rendelkező hölgy volt. Hetente egyszer jártam hozzá, megismerkedtem az elméleti alapokkal, a különböző technikákkal.
Nem gondolt arra, hogy képzőművész legyen?
– Nem volt hozzá bátorságom. Emlékszem, az egyik első darabom volt a Vígszínházban Eörsi István Széchenyi és az árnyak című drámája, amelynek Lakner László volt a díszlettervezője. Amikor a tervelfogadáson meglátta a képeket, félrehívott, s azt mondta: „Maga megőrült, miért ment jelmeztervezőnek? Maga grafikus!” Az első felvételim az Iparművészetire nem sikerült. Nem tudtam aktot rajzolni, a felvételi ezen része igen gyötrelmes volt számomra, viszont az általános műveltségem lényegesen nagyobb volt, mint az akkortájt jelentkezőké. Halkan jegyzem meg, hogy harminckét éves főiskolai tanári tapasztalatom szerint az ehhez a szakmához nélkülözhetetlen általános műveltség egyre csak csökken. A lényeg, hogy már a szóbeli felvételi elbeszélgetésén kiderült, hogy nem vesznek fel, ám nem csüggedtem, látták rajtam az elszántságot. A tanszékvezető, Z. Gács György. Azt javasolta: ha komolyak a szándékaim, ősszel keressem meg. Így is lett, beajánlott az akkor még Blaha Lujza téren működő Nemzeti Színházhoz. Álomszerű volt az egész: a raktárban gyönyörű szekrényekben sorakozó ruhák…
Mi volt a feladata a varrodában?
– Minden, ami szolgai munka volt. Nem véletlen, hogy Gács azt mondta: ha a Nemzetiben nem megye el a kedve az egésztől, akkor megmarad a pályán. Koszos ruhákat fejtettem, de közben szívtam magamba a műhely hangulatát. Négy órás munka volt, mivel mellette jártam a főiskolai előkészítőre, minden nap rajzoltam, sőt, éjszakai rajzolásokat is vállaltam, mert szükségem volt a pénzre. Másodszorra felvettek a főiskolára.
Ön volt az egyetlen jelmeztervező az évfolyamon?
– Ketten voltunk, ám Dózsa Katalin harmadévesen elment művészettörténésznek. Egyedül végeztem jelmeztervezőként, s akkor tizenöt évre meg is szűnt az ilyen irányú képzés a főiskolán, ezért úgy adták át a diplomámat, hogy a Magyar Népköztársaság utolsó jelmeztervezőjének. Engem viszont igen megbecsültek, a diplomamunkám kiállították az Iparművészeti Múzeum egy kistermében. Az egyik a Szolnokon megvalósult Rómeó és Júliához készült terv, a másik csupán elméleti munka volt Dürrenmatt Angyal szállt le Babilonba című darabjához. Ez utóbbi igen bátor választás volt, hiszen Magyarországon nem játszottak hasonló stílusú darabokat.
Miként került Szolnokra?
– A főiskolán harmadévben kaptuk az első konkrét feladatot, én a Volponet csináltam, igen jól sikerült munka volt. Akkortájt a vidéki színházigazgatók komoly érdeklődést mutattak a főiskolások iránt. Így vette szemügyre a munkáinkat a szolnoki Szigligeti Színház akkori igazgatója, Berényi Gábor. A Budapestre szerződött Vágó Nelly helyére keresett jelmeztervezőt, meglátta a munkáimat, és úgy döntött: noha csak harmadéves vagyok, megvár. Negyedévben csináltam Szolnokon egy Lili bárónőt, ami katasztrofálisan sikerült, nem ismertem az operett sajátosságait, rengeteget kínlódtam. Utána megkaptam A salemi boszorkányokat, ami viszont príma lett, így visszatért az életkedvem. Évi nyolc-kilenc darabot terveztem Szolnokon, ám mindenáron föl akartam kerülni Pestre, mert akkor már megvolt a nagyobbik gyermekem, és úgy éreztem, könnyebb lenne az életem.
Van olyan, hogy egy jelmeztervezőnek egyik vagy másik műfaj „jobban áll”?
– Vélhetően nekem sokkal jobban állnak a drámai történetek, a lelkemhez is közelebb álltak, ezzel együtt rengeteg operettben is dolgoztam. Az opera az a műfaj, amiért egyenesen rajongok, de a saját káromon kellett megtanulnom a törvényszerűségeit. Már javában a Vígszínházban voltam, amikor az első operákra kértek fel. Fodor Géza, aki kőkemény kritikus volt, egészen pontosan látta, milyen lépcsőfokokat jártam be. Az operában egészen mások a dimenziók, más eszköztárat igényel, így jutottam el az aprólékosan kidolgozott ruháktól a nagyszínpadon látványos, jól mutató, a gondolatot megjelenítő öltözetekig. Akkor kezdtem, mikor az opera a látvány terén kimagasló követelményeket támasztott. Mára ez teljesen átalakult, az operában ma is a gondolat megtestesítése a lényeg, olykor egészen puritán eszközökkel. Húsz opera ruháit csináltam, szóval volt időm beletanulni. Szinetár Miklóstól Kovalik Balázsig számos alkotóval dolgoztam. A színészekkel – ezt nyugodt szívvel mondhatom – nagyon jó volt a kapcsolatom. Minden emberi hibájukkal és gyarlóságukkal együtt nagyra becsülöm őket, hisz minden nap a bőrüket viszik a vásárra. Rendkívül nehéz helyzetek is akadtak. Latinovits Zoltán halála után az első darabot, a Lottét terveztem Ruttkai Évának, és értettem, hogy ez lelkileg milyen iszonyúan nehéz helyzet. Egyébként is empatikus vagyok, igyekszem odafigyelni mások érzéseire.
Ez néha biztosan nem volt könnyű, hiszen a színész – akárcsak mindannyian – szebb, fessebb akar lenni, s nem szereti, ha valami nem áll jól neki.
– A színész saját magával foglalkozik, a jelmeztervező pedig az egészet tekinti. Ha van egy határozott koncepciód, amiben hiszel, akkor hiába mondja azt, hogy neki a sárga szín nem áll jól, meg tudod magyarázni, miért kell épp’ sárgát viselnie. Akkoriban volt erre idő. Leültünk egy kávéra, és megbeszéltük. Borzasztó nehéz feladat, amikor egy szép emberből csúnyát vagy egy csúnyából szépet kell varázsolni, én ezzel mind találkoztam. Előfordult, hogy egy operaénekes olyan szerepet kapott, amelyhez karcsúbbnak kellett volna lennie. Ez ügyben nyilván nem sokat tehetek, de egy jó kosztümmel visszaadhatom az önbecsülését és magabiztosságát. Nem árt a humor sem, jó ha az ember saját magán is tud mosolyogni. Az otthoni bajaimat sosem vittem a színházba, ezeket megpróbáltam kikapcsolni, és kizárólag a munkával foglalkozni.
Aki ötven évet eltölt a pályán, az nyilván alakul, hiszen a színház is változik.
– Az a szép ebben a pályában, hogy mindig meg kell újulni, sosem csinálhatod kétszer ugyanazt. Akad számos darab, amit életemben háromszor terveztem meg, de sohasem ugyanúgy. Igyekeztem egyre magasabbra emelni a mércét. Ráadásul a gondolatot szolgáltam. Ma azt látom, hogy néha egészen l’art pour l’art módon áll össze egy-egy előadás látványvilága. Felülnek a divatnak, mindenki ballonkabátban vagy sárga tütüben van, de a miértre nem találni választ. Nem vagyok ellene a modern dolgoknak, egyszerűen úgy hiszem, gondolat nélkül nem működik a látvány. Ha ez a jövő útja, akkor abban nekem nincs helyem.
Teljesen abbahagyta?
– Teljesen. Hetvennégy éves koromig csináltam, de már nem bírom fizikailag. Nehéz volt letenni, noha még erőm teljében határoztam el, hogy befejezem. Láttam, hogy egy számomra idegen elgondolás felé tart a szakma. Arról nem is beszélve, hogy jóformán kihalóban van a minket kiszolgáló ipar, így iszonyú nehézségeket okoz egy-egy nagyobb dimenziójú mű létrehozása. Nem vártam meg, míg a hátam mögött összesúgnak, úgy hiszem, nekem még elegánsan sikerült hátralépnem. Ez sem kevés, nemde?!