Írások
A friss élmény az Amadeus és benne Salieri szerepe, amely mennyiségében és a dráma szempontjából is nagyobb, mint Mozarté. Mi volt az első gondolatod, mikor megtudtad, hogy te fogod játszani az ifjú zeneszerző nagy ellenlábasát?
– Betojtam, de én mindig betojok. Megijedtem a feladat nagyságától. Hajlamos vagyok összeomlani, mintsem magabiztosnak lenni. Voltak bennem mélységek és magasságok, kétségbeesés meg összeomlás is.
Mindenkinek van a film alapján valamilyen képe Salieriről vagy A király beszéde kapcsán Bertie-ről, a dadogó királyról. Zavaró, ha az ember tudja, hogy most itt nagy az elvárás?
– Persze, meg hát attól is volt nehezebb nekem, hogy hosszú időn keresztül többnyire epizód szerepeket játszottam és nagyon édes karaktereket. Mindegyiket nagyon szerettem, de olyan igazi, embert próbáló kihívás számomra legelőször A király beszéde volt. Annak szerencsére elég jó híre és sikere lett, viszont utána az emberben ott van a félsz, hogy most már van egy elvárás a nézők részéről, hiszen nyilván van olyan, aki A király beszédén felbuzdulva dönt úgy, hogy megnéz az Amadeusban is engem. Ez még fokozta a frusztráltságomat, pláne, hogy amúgy is nagyon lelkizős vagyok.
Mindkét előadás sikeréhez jelentősen hozzátesz az - és ezzel semmiképpen nem akarom kisebbíteni az érdemeidet -, hogy népszerű vendégszínészeket hívott a színház. Mucsi Zoltán Lionel, a beszédtanár szerepében és Tasnádi Bence Amadeusként azokat is megszólítja, akik egyébként nem járnak a József Attila Színházba. Te hogy fogadtad az ő érkezésük hírét?
– Mindig nyitottan és pozitívan állok a munkához és az emberekhez, akik ezt többnyire megérzik, és akkor jó dolgok tudnak születni. Persze, egyfajta izgalom is volt bennem ugyanúgy, mint mikor én hagyom el a saját színházam falait, és megyek el máshova vendégszerepelni. Azt is nagyon szeretem, mert őrülten jó új ingereket megtapasztalni, más emberek tekintetébe nézni, akik új energiákat, másfajta világlátást és színházi szemléletet adnak. Nagyon jól tudtunk dolgozni Bencével és Kapával is. Kapával nagyon szoros viszony is kialakult a próbafolyamatnak köszönhetően, ahogy a darabbeli szereplő, Bertie barátja lett Lionelnek, úgy én is kaptam egy új barátot az ő személyében.
Mindkét szerep a maga nemében nehéz. Salieri szemén keresztül születik meg a Mozart-történet a néző számára. Számodra nagy utat kell bejárni mentálisan és fizikailag is. Hogy történt ez meg?
– Nagyon nehéz volt pontosan amiatt, mert nagy mélységeket és magasságokat kell áthidalni. Talán éppen azért válik Salieri kulcsfigurává, mert olyan emberi problémákat pendít meg, amikkel mindenki küzd. A közönséggel is próbálja végig tartani a kapcsolatot, s tőlük vár igazolást, hogy ugye mindenki érti, hogy mit miért tesz. Folyamatosan falakba ütközik és kudarcot vall. Nem tudja elrendezni magában Mozarttal való konfliktusát, s egy lehetősége marad, hogy elpusztítja a zsenit, azt remélve ettől, hogy az ő zeneisége ezáltal nem sikkad el… Az utolsó héten állt össze igazán a szerep, tényleg ilyen utolsó perces bemutató lett Koltai M. Gábor rendezésében. Három és fél órás, és talán egy jelenet van, amikor nem vagyok színen, 75 oldal szöveg van kőkeményen, rengeteg a monológ. A folyadékhiány szokott a legnagyobb probléma lenni.
A király beszédében a nagy attrakció, hogy dadogni kell. Ez nem lehet könnyű…
– Nagyon nem. Volt itt a színházban egy logopédus hölgy, aki az elején instruált, aztán mikor a főpróbára visszajött, könnyes szemmel megölelt, és azt mondta, hogy mehetnék hozzá órákra, mert olyan hitelesen dadogtam. Annyira jólesett ez a lelkemnek! Ráadásul elhozta több kollégáját is, akiknek nem tűnt fel, hogy ez egy csinált beszédhiba a részemről. Pedig nagyon lassan sikerült átállni a dadogásra. Hargitai Iván, a rendező már ismert három korábbi produkcióból, tudta, hogy nekem időt kell hagyni. A próbák során sokáig normálisan mondtam el a szövegemet, csak az utolsó két hétben kezdtem dadogni. Kapa persze sokszor hergelt, hogy bátorodjak már föl, de aztán ő mondta az életemben a legédesebb dolgot: nem nagyon találkozott még ilyen színésszel, aki ennyire szemérmesen próbál. Igen, én az a fajta vagyok, hogy amíg belül nincs a helyén minden érzelmileg, addig nem tudom kifelé azt produkálni. Úgy érzem, addig minden hamis, amíg nem vagyok magabiztos.
A szereped szerint nem kell mindenhol dadognod. Bertie bizonyos lelki állapotokban – amikor dühös, amikor káromkodik vagy amikor a feleségéhez beszél, elfelejt dadogni. Erre sem lehet könnyű figyelni.
– Ebben szoktam a legjobban elfáradni, a koncentrálás a ’helyes’ beszédre kimerítő tud lenni. De a dadogásom is mindig más, az adott lelkiállapotom szerint alakul. Tehát hagyom, hogy vigyen a lendület, és előfordul, hogy más szónál akad be egy-egy hang. Zolival nagyon egymásra vagyunk utalva, de már annyira jól összecsengünk, hogy azonnal leveszi, ha valami másképp van. Így az előadás egyikünk számára sem válik rutinná, minden egyes alkalommal ott és akkor születik meg.
Mióta játszol itt a József Attila Színházban?
– 2008- ban Léner Péter, a korábbi igazgató szerződtetett ide. 2005-ben végeztem a Színművészeti Egyetemen operett-musical szakon. 4 évet játszottam az Operettszínházban, mert már a gyakorlati évemet is ott töltöttem. Az Operettben a legszörnyűbb az volt, hogy 28 évesen azt éreztem, öreg vagyok. Sok fiatal jött oda, nekem meg maradtak volna azok a szerepkörök, amikre ott vannak az 50-60 éves kollégák. Ha nem gondolkodnak az emberben, akkor tovább kell lépni. Úgy gondolom, még ideális időben döntöttem. Felhívtam Szirtes tanár urat és Léner tanár urat, akik tanítottak engem az egyetemen, hogy tudnának-e állást ajánlani nekem. Léner tanár úr mondta azt, hogy nem bírná elviselni, hogy az utcára kerüljek. Mostani igazgatóm, Nemcsák Károly is nagyon szép feladatokkal lát el. Úgy érzem, hogy helyem és létjogosultságom van a társulaton belül.
Énekes szerepeid is vannak?
– Persze. Például ott volt a Csókos asszony operettelőadás, amiben Kubaneket, a hentest játszottam. Már szintén nem megy, de nagyszerű volt a Cigánykerék, Szakcsi Lakatos Béla darabja. Én játszottam benne Löncit, egy férfi prostituáltat, ebben kezdett felfigyelni rám a törzsközönségünk. Az idén is nagy sikerrel megy a Macskafogó, abban Mr. Gattot, a nagy fehér macskát alakítom. A Mici néni két élete már 10 éve van műsoron Esztergályos Cecíliával, Bodrogi Gyulával és Galambos Erzsivel, abban kisebb epizódszerepekben tűnök fel, s bár nem zenés darab az Eldorádó, de abban is szeretem a kis Gombacsikot játszani.
Mennyire figyel rád a szakma? Hová szoktak hívni játszani?
– Böhm György, akivel az Operettben ismerkedtem meg, és itt is rendezett engem nem egyszer, több külsős produkciójába meghívott, a másik fontos ember pedig számomra, akihez barátság is köt, Zsótér Sándor. Ő hívott az Örkénybe egy Alfred Jellinek darabba, aztán Kecskemétre egy Brecht-előadásba, majd kétszer a Maladype társulathoz. Háda Jánosnak van egy utazós társulata, a Hadart társulás, mostanában szerepelek náluk az Oscar című vígjátékban, úgyhogy velük szoktam néha vidékre menni. S a Karinthy Színházban játszom a Tanár úr, kéremben, amit Simon Kornél rendezett jó zenékkel. Az összes tanár karakterét én alakítom most már 3. éve.
Filmezés, televíziózás? Ezekben a műfajokban lehet széles ismertségre szert tenni.
– Még az egyetem előtt 3 évet töltöttem Kaposváron, s ott forgott Mundruczó Kornél Szép napok című filmje, abban volt egy pici epizódszerepem. Koltai Róbert Csocsójában és a Világszámban is feltűntem, meg Kapával dolgoztunk a Tóth Jánosban egyetlen epizódban. Vágyom a filmezésre, de én végtelenül türelmes embernek érzem magam. Az nem én vagyok, hogy bárkin átgázoljak. A titok nyitja szerintem az, és régen is az volt, hogy minden nagy színész mögött ott áll egy mecénás, egy biztosíték. Tehát ahogy Ádám Ottó ott volt Huszti Péter mögött vagy Szendrő József Latinovits mögött, vagy mostanság Szirtes tanár úr Szente Vajk mögött. Úgy tűnik, én még nem találtam rá erre a mecénásra, vagy a mecénás nem talált rám. S az a furcsa, hogy a kollégák nagy részével, akiket látunk a sorozatokban vagy filmeken, napi kapcsolatban vagyok, de valahogy még nem jutottam oda a tűzhöz. Koltai Robi mondta, hogy ugyanolyan leszek, mint ő, nekem is későn jön majd az igazi elismerés, addig is vigyázzak magamra, a hitemet ne veszítsem el, és bízzak abban, hogy eljön az én időm. Ezen az úton Bertie és Salieri szerepét mérföldkőnek tekintem, mindkettő rengeteget változtatott az életemen.