Írások
Nem ismeretlenül kerültél a társulathoz, korábban már dolgoztál a Stúdió K-val.
– 2006-ban, a Bárka Színházból kerültem ide, még Fodor Tamás igazgatói időszaka alatt. Sokfélét csináltam, voltam dramaturg és asszisztens, intéztem az irodai feladatokat, a jegypénztárat, amolyan színházi mindenesként. 2008-ban azonban Újvidékre hívtak művészeti vezetőnek, onnan pedig 2015-ben Szabadkára kerültem. Csak 2017-től merült föl ismét komolyabban, hogy a Stúdió K vár engem, noha a 2011-ben Fodor Tamás munkáját folytató Zubek Adrienn ügyvezető és Nagypál Gábor művészeti vezető már jóval korábban is hívtak. 2017 őszétől Imely Zoltán lett az ügyvezető, mellette 2018-tól én kaptam a művészeti vezetői feladatot, de egy évig még ingáztam Budapest és Szabadka között, és mire átköltöztem Magyarországra, egyedül maradtam a Stúdió K élén.
Mennyit változott a színház az alatt a tíz év alatt, amíg máshol dolgoztál? Miben más, mint azok a színházi műhelyek, ahol előtte voltál, és egyáltalán, hol áll ma a Stúdió K a magyar színházi életben?
– Nagypál Gábor művészeti vezetésének utolsó időszaka hatalmas sikereket hozott. Kicsit úgy érzem, ő pont akkor hagyta abba, amikor a színház is, és az ő gondolkodása is a csúcsra jutott. De azt is tudom, hogy a bölcsek ilyenkor szokták abbahagyni. Nagyon emlékezetes előadások jöttek létre ebben az időszakban, persze elsőként a Peer Gyntöt említeném, de nagy siker a Bakfitty, a Szürke galamb, a Rettegés és ínség, a Babaház – ezek közül még ma is több a repertoár része –, és a gyerekdarabok is remek szériát hoztak. 11 évvel ezelőtt a Rettentő görög vitéz volt itt az első munkám, rendezőasszisztensként dolgoztam benne, és még mindig repertoáron van…
Amit különbségnek érzek a szabadkai vagy újvidéki színházakhoz képest, az pontosan körvonalazható: a Stúdió K-ban nem lehet elkényelmesedni, hiszen itt a színészek csinálnak mindent, a színház komplexitása a maga teljességében, mindenki minden napjában jelen van, a díszletépítéstől a sminkig rájuk hárul. Ehhez nem mindennapi szellemiségű társulatra van szükség. Az én feladatom most az, hogy megtaláljam azt az irányt, amiben ennek a hét tagú társulatnak az ízlésvilága, világlátása, és az enyém együtt hatni tud.
A Stúdió K egész történetében meghatározó volt az a szándék, hogy az itt és most jelenségeire reagáljon. Ebben az évadban, az általad vezetett színház már a harmadik bemutatóján van túl, és ezek mindegyike nagyon érzékenyen reagál a jelenkori társadalmi problémákra.
– Az első, az Urbán András által rendezett Sacra Hungarica tematikájával és formanyelvével egyformán nézőt próbáló előadás volt, erős színházi élmény, ami kendőzetlenül szembesít a mai magyar valósággal. Sok témát érint, sok kaput nyit meg, és a nézőre bízza, hogy a darab kemény állításaival egyetért vagy sem. Mindenesetre elég provokatív mű. A második bemutató, A város emlékezete a Rijekai Kulturális Központtal közös koprodukció, a Stúdió K társulata mellett három horvát színész játszik benne, a rendező Edvin Liverić. Nagy tervem, hogy behozzam a régióban működő színházi alkotókat egy-egy közös munkára, így született meg ez az előadás is. Rijeka 2020-ban Európa Kulturális Fővárosa lesz, szeretnénk ott megjelenni. A két város, Rijeka és Budapest közös történelmi pontjait mutatjuk fel benne, gyakorlatilag vendégszövegek sorával, ezek között vannak jegyzőkönyvek, orvosi jelentések, Tonelli Sándor és Italo Calvino írásai is. Az ezekben talált adatok hátborzongató párbeszédben állnak a mával: mit jelent egy város, lehet-e elmenni, maradni, mi az emlékezés, ezeket járja körül az előadás.
A harmadik egy kortárs magyar dráma, Topolcsányi Laura és Boros Ádám műve, a rendezője Blaskó Bori. Két valós személy képzeletbeli találkozásáról szól: egyikük az utolsó aleppói bohócdoktor, akinek a halála 2016-ban bejárta a világhálót, a másik egy fiatal lány, aki a terrorizmus ellen küzdött, ő is meghalt. Számomra ez az előadás arról szól, hogy egy háború hogyan pecsételi meg több generáció életét, a felnőttek vétségei lecsapódnak a gyerekek sorsában. Ismerjük ezt jól, több kutató foglalkozik azokkal a kisgyerekekkel, akik a délvidéki háború egykori helyszínein tovább viszik a szülők háborús élményeit. A bemutató nagyon jól sikerült, azt hiszem, a közönség érzékenyen reagált a témára.
Mi várható még ebben az évadban?
– Január elején kezdjük próbálni az Ernst Lubitsch Amikor én halott voltam című némafilmjéből készített színpadi változatot, ez egy igazi burleszk lesz, négy férfiszereplővel és egy kitűnő zongoristával, egy szlovén rendező tolmácsolásában. Nehéz műfaj, de remélem, rendkívül élvezetes lesz. Az évad végén pedig Zalán Tibornak a Százholdas pagony című bábjátékát mutatjuk be, Fodor Tamás rendezésében.
Változtak-e azok az elképzelések, amelyekkel idejöttél?
– Egyelőre tartjuk a kitűzött célokat. Kérdés, hogy mennyi lehetőségünk lesz koprodukciós partnereket találnunk a régióból, erre elsősorban anyagi eszközöket kell találnunk. A következő évadban fiatal alkotókat, vagyis alkotópárokat szeretnék bevonni a színház életébe, közös gondolkodásra alkalmas embereket.
Több ember munkáját végzed itt, jól bírod?
– Sok segítséget kapok és folyamatosan bent vagyok a színházban, de még mindig kicsit úgy érzem, hogy futok magam után. De a csapat nagyon támogat, és ez rengeteget számít.