Írások
Bár az énekes pályája csak másfél évtizede indult, ezalatt az idő alatt olyan dalszínházakban léphetett már pódiumra, mint a Sydney-i Operaház, a New York-i Metropolitan, a milánói Scala vagy a londoni Covent Garden, s ezekre a helyszínekre visszavárják a vírusveszély elmúltával is. A basszistával a havonta érkező lemondásokról és felkérésekről, a karrierépítés következő lépcsőfokairól, valamint a tanításról is beszélgettünk, a mostani ugyanis már a harmadik tanéve a Zeneakadémia ének tanszékén.
Verdi Don Carlosában már a milánói Scalában is fellépett, igaz sok évvel ezelőtt még V. Károlyt énekelte a darabban…
– De ott sajátítottam el II. Fülöp figurájának minden trükkjét. Kaptam ugyanis egy cover-szerződést, ha netán Ferruccio Furlanetto vagy Matti Salminen nem tudja elénekelni az előadást, legyen, aki helyettesíti őket a szerepben. Ezzel a produkcióval nyitotta a Scala az évadot 2008-ban, és soknapos, kiváló olasz korrepetícióval tanultam meg mindent erről a Verdi-hősről, bár végül nem kellett beugranom az előadásokba. Ezt követően 2015-ben léptem fel ismét a Don Carlosban, Hamburgban, s a Peter Konwitschny rendezte előadásban már II. Fülöpöt alakítottam. Igaz, az az ötfelvonásos francia változat került színre, így franciául kellett megtanulnom a szerepet. A budapesti bemutatóra pedig visszatanultam az olasz verziót… Most új előadás születik, de emlékszem a régi, Mikó-féle színrevitelre, amit még zeneakadémistaként láttam, a hatalmas asztalnál ülő királyra és Főinkvizítorra. Ekkoriban a bécsi Staatsoper produkcióját is végigálltam, ami hasonló kosztümös, tradicionális előadás volt volt. A február 20-án, élő közvetítésben látható Don Carlos egy sokmozgásos, intenzív színrevitel Frank Hilbrich rendezésében, kristálytisztán végiggondolt koncepcióval. Várom már!
Egy beteljesült szerepálom. Mindig azt kapja ilyenkor az ember, amit elképzelt?
– Érdekes kérdés. Mindig Dalandot énekeltem A bolygó Hollandiban és folyton azt kérdezgették tőlem, miért nem a címszereplő vagyok. Aztán 2016-ban megkaptam a Hollandit, volt belőle egy sorozatom, és az utolsó előadás után azt éreztem, hogy álom ide, álom oda, ez már a hangom felső határa, nem biztos, hogy ettől kezdve rendszeresen énekelni szeretném, mert akkor elég rövid lesz a karrierem… Persze csodálatos élmény ennek a Wagner-hősnek a bőrébe bújni. Szeretem a bariton szerepeket is, ilyen a Tosca Scarpiája és a Salome Jochanaanja.
Azt láttam egy oldalon a neve mellett, hogy basszbariton, de én mindig a basszusok közé soroltam, s emlékszem, egy régi interjúban azt mondta magáról: fiatal basszus, jó magassággal…
– Ma túlságosan szeretik különböző skatulyákba sorolni az embereket. Akadnak más művészek is, akiknek szintén sokszínű a repertoárjuk, hiszen Scarpiát énekelt Ruggero Raimondi vagy Samuel Ramey is. Ők ketten hasonló művekben lépnek pódiumra, mint én, de említhetem A rózsalovag legelső Ochs báróját, Richard Mayrt is. Nem vagyok egyedül, aki egyaránt énekli Sarastrót, Scarpiát és Escamillót. Otthon érzem magam a basszus, a basszbariton repertoárban, és ebbe még egy-két bariton szerep is belefér. Szóval tartom magam ahhoz, hogy basszus vagyok, jó magassággal.
Kékszakállú-turnéra készült Sir Simon Rattle-lel, de a vendégszereplés a pandémia miatt elmaradt. Hogyan alakult a fellépéseket tekintve az elmúlt időszak?
– Nagyon sajnálom a turnét, hiszen Rattle a Berlini Filharmonikusok élén töltött időszakának végét három csodás Kékszakállú-koncerttel zárta, amelyekben énekelhettem, és ennek lett volna a folytatása a vendégszereplés. Bízom benne, hogy azért valamikor megvalósul! Egyébként az elmúlt szezont a bécsi Staatsoperben, a Christoph Waltz rendezte Fidelióban zártam. Most először bújhattam Pizzaro bőrébe - korábban mindig Rocco voltam. A főpróbát még éppen megtartottuk, a premierre azonban élőben - a vírushelyzet miatt - már nem kerülhetett sor. Viszont a produkciót felvettük, nemrég megjelent DVD-ként, nagyon örültem neki, mert igazán különleges színrevitel. Ősszel Párizsban, Théâtre des Champs-Élysées-ben Salomét próbáltunk, Jochanaan lettem volna, de aztán a kijárási tilalom miatt elmaradtak az előadások… Sok minden elmaradt az eltelt évben, de akadt érdekes újdonság is. Nyáron például egy olyan Kékszakállúban szerepelhettem Hollandiában, amelynek zenekari kíséretét egy német zeneszerző átdolgozta kis létszámú együttesre. Szerencsére ősszel akadtak élő előadások, közvetített produkciók. S persze, emellett folytatódott a tanítás.
Az idei már a harmadik tanéve a Zeneakadémia adjunktusaként, de emlékszem korábban is tartott már mesterkurzusokat, például a Crescendo Nyári Akadémián. Mindig érdekelte a tanítás?
– Igen, éppen azért, mert olyan megfoghatatlan. Érzéseket, érzeteket próbálunk átadni a másiknak, arról beszélünk, hogyan képzelje el a hangot, a támaszt, a levegővételt, hogy milyen összeköttetés van a különböző rezonáló helyek között, s ezeket hogyan kell keverni. Azon dolgozunk, mindez zsigerivé váljon, hogy a növendékből a lehető legjobb énekes legyen, hogy a legnagyobb ívű pályát futhassa be. Az első privát tanítványom nem sokkal a diplomázásomat követően jelentkezett, 2007-ben, egy színész fiú Klagenfurtban, aki szerette volna jobban énekelni a musicaleket, de folyamatosan jöttek hozzám a kollégák is tanácsért. Persze a sok utazás mellett nem sok időm jutott az ilyen feladatokra. Később, 2012 táján, Marton Éva hívott meg a Zeneakadémiára Kertesi Ingriddel és Meláth Andreával. Az akkori felkérést nem tudtam vállalni, mert a következő évre többhónapos felkérésem volt New Yorkba, a Metropolitan-be, s éppen a legfontosabb időszakban nem lehettem volna a növendékekkel. Később, amikor Meláth Andrea lett a tanszékvezető, ő is hívott, így a 2018/19-es tanévet már elvállaltam. S van persze helyettesem, ha engem egy-egy felkérés több hétre elszólít. Élvezem a tanítást, s nagyon fontosnak tartom a jó technikát, hiszen ezen múlik, hogy ki milyen hosszú pályát tud befutni. Manapság rengeteg az énekes és nagyon sokféle metódus létezik. Az a fontos azonban, hogy mindenki a neki legjobban megfelelő módszert találja meg. A megfoghatatlant próbáljuk rendszerbe foglalni és átadni.
Emlékszem, mindig is kereste a jó technikákat, még a kollégáit is rendszeresen faggatta erről.
– Olyannyira, hogy amikor a Scala Carmen-előadásában Zunigát énekeltem, a második felvonás végén, amikor leütnek, mindig rohantam Jonas Kaufmann öltözőjébe, és arra kértem, mutassa meg, hogyan csinálja a magas lagéban azt a pianót, Don Giovanniként ugyanis nagy hasznát venném ezeknek az éteri hangoknak. Ő pedig leütött egy magas C-t, s a semmiből elindult a hangja fortissimóig, majd visszament a semmibe. S mindezt úgy adta elő, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna… Elmesélte aztán, hogy az ehhez szükséges technikát két tanártól sajátította el, s ő rakta össze magának a két különböző metódust. Mindenkinek a saját technikáját kell kialakítani, összegyúrni a jó módszerekből. Én magam is öt tanárnál tanultam, s Jevgenyij Nyesztyerenko, Renato Bruson vagy Hamari Júlia mesterkurzusain is sok fogást elsajátítottam. Ami jól hasznosítható, azt be kell építeni.
S mi a helyzet a színpadi kisugárzással?
– Az már nehezebb kérdés… A jó rendezőktől persze el lehet lopni olyan dolgokat, amelyek segítenek a színpadon, ami a nézők figyelmét kellő módon irányítják az előadóra. Van, amikor egy nagyon fókuszált, mozdulatlan pozíció sokkal hatásosabb, mint az összevissza mozgás. A pályám során rengeteget tanultam e téren is az idősebb kollégáktól. Amikor a Scalában, a Jenufában az Öreg molnárlegényt énekeltem, Anja Silja volt a Sekrestyésné, s nemcsak a saját jelentein vett részt, hanem végigülte a próbákat is a színpad szélén. Amikor én énekeltem, ránéztem, ő pedig picit megmozgatta a vállát, körözött kicsit a karjával, ezzel mutatta, hogy látja rajtam, feszült vagyok, és ez nem tesz jót, picit lazítsak a felsőtestemen. Nagyon kollegális gesztus volt, s fiatal, kezdő előadóként nekem rengeteget jelentett. Ilyen trükkökre is igyekszünk persze a fiatalokat megtanítani, ahogy arra is, hogy fel kell készülni még az olyan helyzetekre is, mint a pandémia.
A Don Carlos után a Parsifalban lép színpadra itthon, nyáron pedig Escamillo lesz a Margitszigeten. Hogyan folytatódik a felkérések sora?
– A párizsi Opéra Bastille-ban énekelek majd, A Pikk dáma Surinját alakítom, amit Daniel Barenboim vezényel, aztán az Opéra Comique-ban ismét Fidelióban szerepelek. Pizzaróként lépek színpadra és Beethoven operájának már a harmadik változatát tanulhatom meg… Utána már remélem, tényleg elindul az élet, s néhány korábban elmaradt produkció, turné is megvalósul.
Hová vágyik vissza a legjobban?
– A Covent Gardenbe, s érkezett is felkérés 2022-re, a Lohengrin Királyára. Örömmel megyek vissza az aix-en-provence-i fesztiválra is, ahol a Saloméban Jochanaan leszek. Jó, hogy nyáron van ez a rendezvénysorozat, így legalább csatlakozhat hozzám az egész családom, a feleségem és a hét gyerek.
Egy korábbi beszélgetésben említette, fontos, hogy tisztán lássa, hol tart a pályáján… Most mennyire elégedett?
– Teljesen. Egy művész mindig arra vágyik, hogy hívják. Az elmúlt év nem igazán ilyen időszak volt, de a lemondások mellé minden hónapban érkezett egy-egy felkérés is. A színházak szerencsére nem álltak le, a tervezés szintjén lelkes maradt a zenei élet. Bízom benne, hogy a pandémián is végre túl leszünk, s nekem van még időm beleöregedni az apák és korosodó királyok szerepkörébe. Szerencsés vagyok, hiszen nagyon sokféle figurát énekelek, a baritontól a basszusig, így sok mindenre hívhatnak és hívnak. Jó lenne persze több belcanto-darab, több Verdi-hős, de bízom benne, hogy előbb-utóbb ezekkel is gyarapodik a repertoárom. S most is azt mondogatom magamnak, amit egykor Gregor Jóskától hallottam: “Az idő a basszistának dolgozik.”