Írások
Rendezőként azonban nem üzeneteket akar megfogalmazni, az a célja, hogy olyan kérdéseket tegyen fel, amelyek akkor is munkálnak a nézőkben, miután legördült a függöny. Tulassay Ádámot az Edgar kapcsán is az foglalkoztatta, hogy a főszereplők milyen döntéseket hoznak, s ezeknek ki fizeti meg az árát. A fiatal, a berlini zeneművészeti főiskolán nemrég diplomázott rendező Puccini korai operájával mutatkozik be a Magyar Állami Operaházban, s a darabot az érdeklődők június 1-jén és 6-án tekinthetik meg az Eiffel Műhelyházban.
Puccini második operája a ritkán játszott alkotások közé tartozik, talán éppen a zavaros, gyenge minőségű librettó okán…
– Amikor elkezdtem a darabbal foglalkozni, rögtön látszódtak azok az éretlenségek, ami miatt a mű nem vált a repertoár részévé. De azon dolgoztunk, hogy találjunk olyan narratívát, ami a lehető legjobban megoldja ezeket a dramaturgiai következetlenségeket, érthetőbbé teszi a szereplők motivációit. Kerestük a lehetőségeket, hogy az eredetileg allegorikus női alakok helyett hús-vér emberek jelenjenek meg a színpadon. Igyekeztünk a jeleneteket úgy alakítani, hogy a publikum tudjon ezekkel a figurákkal szimpatizálni is, miközben meghagytuk a gyengeségeiket is. S persze akadnak olyan részei is az operának, amelyek már előrevetítik, mekkora tehetség az alkotó, milyen művész válik belőle később. Az Edgar egy olyan férfi története, aki egy adott közösség tagjaként nő fel, de kételyei támadnak, hogy be tudja-e tartani az ottani szabályokat, s valóban odatartozik-e… Egy másik világot választ, ahol sokkal nagyobb a szabadság, viszont a felelősség is. Ez alatt a teher alatt azonban összeroskad, s szeretne visszatérni a korábbi életébe.
Olvastam arról, hogy a felkérés a dalszínház előző művészeti igazgatójának, Anger Ferencnek köszönhető, akivel régóta ismerik egymást, s figyelemmel kísérte a pályáját. S gondolom, hálás feladat olyan művet színre vinni, amelyhez nem kötődnek nézői elvárások…
– Ez valóban felszabadító. Sajátos, kortalan fantáziavilágot igyekeztünk teremteni, mind a jelmezek, mind a díszletek terén. Élvezetes volt a munka az énekesekkel, hiszen nekik is megvoltak az elképzeléseik arról, hogy kik ezek a karakterek, s sokszor nagyon konstruktív vitákat, beszélgetéseket folytattunk. Remek csapat állt össze mind a tervezők, mind pedig a karmester, Szennai Kálmán személyében, aki nagyszerű operakarmester, a zenei gondolkodása egy erős dramaturgiai látásmóddal párosul. S persze, ha az ember operát állít színpadra, mindig észben kell tartani, hogy a narráció legfőbb eszköze az emberi hang. Minden más is fontos, de a zene az elsődleges információforrás. De ennek az előadásnak a kapcsán is elmondhatom, nem szeretek ‘üzeneteket’ rendezni. Nem válaszokat akarok adni. Mindig az érdekel a legjobban, hogyha az előadás nyitva hagy kérdéseket, amelyek a publikumban még akkor is munkálnak, amikor elhagyja a színházat, és mindenki maga adja meg rá a feleletet. Az Edgar esetében az foglalkoztatott, ki milyen döntéseket hoz, s ennek mi az ára. Puccini operájában a főhős választásaiért sokszor a két szerelmes nő fizeti meg az árat.
A gimnázium után építésznek tanult. Hogyan lett ebből rendezés? Mikor kezdett eziránt a művészeti ág iránt érdeklődni?
– Nem tudok egyetlen, csak erre inspiráló eseményt megnevezni. Valahogy belenőttem. Gyerekként a testvéremmel együtt zenét tanultunk, a klasszikus gitárt és a zongorát választottam. Hamar kiderült azonban, a zenei pálya nem nekem való, nem vagyok az a típus, aki egész nap ül és gyakorol. Kíváncsi voltam a többi művészeti ágra, és folyton többfelé figyeltem. Ráadásul mindig a történetek érdekeltek, s akár filmet néztem vagy könyvet olvastam, az foglalkoztatott, hogyan lehet a legjobban elmesélni ezeket a históriákat. Emellett örömmel jártam rajzszakkörbe, érdekeltek az enteriőrök, így az érettségit követően építésznek készültem. Úgy véltem, jó, ha az embernek van egy ‘rendes’ hivatása.
Miért hagyta abba?
– Az első egyetemi évem során rájöttem, nem biztos, hogy ez az én utam. Keresni kezdtem a lehetőségeket, s Németországra terelődött a figyelmem, oda adtam be a jelentkezésemet, mert a berlini Hanns Eisler Zeneművészeti Főiskola rendezői szakáról rengeteg jót hallottam. S bár készültem a felvételire, nagyon távolinak, irreálisnak tűnt a lehetőség, hogy be tudok jutni abba az iskolába. Azt gondoltam, teszek egy próbát, aztán majd folytatom az építészkart, de legalább lesz egy jó történetem…
Ehhez képest bekerült a három felvett hallgató közé.
– Engem lepett meg a legjobban, s persze nagyon örültem. Izgalmas volt Berlinben tanulni, s minden évben vizsgaelőadáson mutathattuk be a tudásunkat. Eleinte csak kisebb jeleneteket vittünk színre, s végül már egy teljes operát. Monteverdi Poppea megkoronázása című művével diplomáztam. Emellett volt lehetőség teátrumoknál dolgozni, fél évet töltöttem a Staatsopernél, ahol asszisztens és játékmester voltam, ott tanultam meg, hogyan működik egy színház. A leggyakrabban a stúdiószínpadi munkában vehettem részt, ahol leginkább kortárs bemutatók, kísérletezőbb produkciók kerültek színre.
Biztosan sok előadást is megnézett a hatéves berlini időszak alatt. Komische Oper vagy Deutsche Oper?
– Az első időszakban a Komische Oper volt a legszínesebb, ami a legjobban megfogott, s ahogy telt-múlt az idő, elkezdtem inkább a másik két színház felé érdeklődni, s egyre többet jártam a Deutsche Operbe és a Staatsoperbe is. Mindegyiknek más a profilja, az arányok, eltér a zenei kidolgozottság, a színházi rész fontossága. Nem tudom egyébként csak egy-egy irányzathoz kötni magam. Arra figyelek, hogy a szituációk mennyire kidolgozottak, a jellemek mennyire felépítettek, s hogy a színrevitel kerek egész-e, vagy netán öncélú a koncepció. Láttam már olyan produkciót, amelyre azt mondtam, ilyet sosem állítanék színpadra, ez nem az én esztétikám, de összességében elfogadtam, mert működött. Rendezőként igyekszem mindig arra fókuszálni, hogy mi a központi probléma, milyen konfliktusai vannak a főszereplőknek, milyen szituációkat kell a színpadon megteremteni. Persze, megvan a számomra kedves esztétika is. Sokszor hangzik el, hogy az opera úgy jelenjen meg a színpadon, hogy kapcsolódjon a hétköznapokhoz, s a publikum magára ismerjen. Én azonban azt érzem, hogyha elmegyek az egész napi munka után egy előadásra, akkor nem a hétköznapomat kívánom látni, éppen abból szeretnék kiszakadni. Egy mesét akarok, ami különleges, ami hagyja, hogy feloldódjak benne, hogy kilépjek a saját életemből. A színpadon nem a hétköznapok esztétikája érdekel.
Rendezőként mennyire veszi hasznát az építészi tanulmányainak?
– Lényeges a vizualitás, mindig színpadi látványban gondolkodom. A korábbi tanulmányaim nyilván meghatározzák a látásmódomat, a térhasználatot. Ugyanakkor amikor elkezdek dolgozni egy díszlettervezővel, meghagyom a szabadságát. Arra törekszem, hogy a rendezői koncepciómmal minél jobban megmozgassam a fantáziáját.
Diplomát szerzett, debütál a Magyar Állami Operaházban. Hogyan képzeli a folytatást?
– Szeretném kihasználni, hogy a mostaniak azok az évek, amikor még nincsenek kötöttségeim, s egy bőröndbe belefér az életem. Szeretnék sokfelé tapasztalatot szerezni. Akadnak Németországban tárgyalásaim, és meglátjuk, itthon hogyan fogadják az első munkámat. S van néhány darab, amit szívesen színre vinnék, amely épp azt a komorabb, sötétebb tónusú mesevilágot képviseli, amit nagyon szeretek. Példaként talán a „Pelléas et Mélisande”-t tudnám említeni: a Debussy-mű végén is több a kérdés, mint a válasz…