Írások
Bár A Mester és Margarita premierje a pandémia miatt már május óta folyamatosan tolódik – végül a decemberi bemutató is elmaradt – , remélhetőleg még ebben a szezonban színre kerül. Gyöngyösi Leventével a rockzenéhez fűződő különleges kapcsolatáról, a zavarba ejtő vállalkozásairól, a megtanulható mesterségről, a valódi ihletről, valamint a folyton elfogyó időről is beszélgettünk.
Erre a szezonra akadt egy másik különleges darabja is a dalszínházban, Ön készítette az István, a király rockopera szimfonikus operaváltozatát. Ennek előzménye az öt évvel ezelőtt született IV. szimfóniája, amely az Illés együttes dallamaira épül?
– A kapcsolatom ezzel a zenei világgal sokkal korábban kezdődött: még a keresztnevemet is Szörényi Levente után kaptam. Otthon nálunk a komolyzene mellett folyton Illés és Fonográf szólt. Aztán később, elsős zeneakadémistaként bemutattuk az István, a királyt a gólyabálon, majd az esztergomi várszínházban is. Olyan fiatalok vettek részt a produkcióban, akik közül ma többen a magyar zenei élet ismert szereplői: Beischer-Matyó Tamás zeneszerző, Réti Balázs zongoraművész... Akkor is nagyon szerettem ezt a darabot, s máig közeli a kapcsolatom vele. Megjegyzem, nem volt kottánk, így mindent nekem kellett leírnom a CD-ről, illetve újrahangszerelnem a művet. Jó tanulópénz volt, nagyon élveztük. Az esztergomi előadásra még Szörényi Levente is ellátogatott Koltay Gáborral, s elégedettek voltak velünk.
Most azonban szimfonikus átiratot készített az Istvánból. Mennyiben hálás feladat egy ennyire ismert darabot, amit mindenki kívülről fúj, átírni?
– Valóban zavarba ejtő vállalkozás. Az István-lemez a maga kétmillió eladott példányával a legsikeresebb magyar könnyűzenei „termék”. Nagyon változatos, újító, kísérletező alkotás: olyan zenei anyagok is jócskán akadnak benne, amelyek nem vezethetőek le az együttes korábbi slágereiből. A témája szintén különleges, végre valaki abban a korszakban mert nemzeti érzésekről beszélni. S persze mindenki – a hatalom is – magára ismert a darabban. Az István, a király zenéjében a rock mellett egyaránt megjelennek a komolyzenei és a musicales elemek. Hatásmechanizmusában pedig egyértelműen olyan, akár egy opera. Árnyaltak a figurái, például István sem az a tipikus, erőteljes történelmi személyiség.
Más, mint Erkel István királya…
– Nagyon. Tépelődő fiatalember, akit a darab kezdetén még édesanyja irányít, viszont a befejezésben már a saját döntéseit hozza meg. Vannak kételyei, de ezek viszik előre. Visszatérve arra, hogy mennyiben más, mint az eredeti, a próbafolyamat és az előadások során jöttem rám, hogy nem a rockot nehéz átültetni operai hangszerelésre, hanem az énekesekkel van gond. Hiszen nagyon más hangok, más éneklési kultúra kötődik szorosan az eredeti műhöz. A dalszínházi produkcióban pedig mindenki operaénekes… Szerencsére a darab így is működik. Legalábbis a bemutatót követő nyílt színi taps, a siker ezt igazolta. De az is biztos, hogy a legnagyobb tisztelettel bántam a darabbal, mert fontos mű, amely lényeges dolgokat mond el a magyar néplélekről, szellemes, sokszínű, ötletgazdag zenével. Ha majd ismét játszhatnak a színházak, és lesznek előadások, erről a közönség is meggyőződhet.
Gondolom a sikeres adaptációban az is segített, hogy a kedvenc szerzői: Orbán György, Vajda János és Sting.
– Tényleg benne van ő is a sorban… Könnyűzenésznek lenni ugyanis nehéz és veszélyes feladat. A műfaj logikáját, működési elveit a pénz határozza meg, s ez rosszat tesz a művészetnek. Emiatt ebben a műfajban nagyon kevés a művész, és sok a tele zsebbel távozó iparos. Ezért is tisztelem nagyon, hogyha valaki rockzenészként indul, de képes a fejlődésre, s el tud készíteni egy nagyszabású színpadi művet átgondoltan, sokrétűen. Sting is rendkívül szofisztikálttá vált az évek során.
Tényleg különleges vállalkozásokba kezd, ilyen az opera-musical is, amelynek bemutatójára május óta készül az Operaház. A Mester és Margarita eddig egyszer hangzott fel koncertszerűen, 2017-ben, a miskolci operafesztiválon. Változott azóta, átírt benne valamit?
– Nem volt rá idő. Kész darabokhoz már ritkán nyúl az ember, hiszen annyi a megírandó kompozíció. De meglátjuk, hogyan működik az előadás.
Ez már a második operája, hiszen mi akkor ismerkedtünk meg, amikor A gólyakalifát tűzte műsorra a dalszínház, 2005-ben.
– Az opera érdekel talán a legjobban. A legkomplexebb színpadi műfaj, semmi másnak nincs ilyen erős hatásmechanizmusa, igazán mély és ősi dolgokról lehet beszélni a segítségével. Miközben valaki valamiről énekel, a zenével ehhez akár éppen ellentétes jelentést is lehet társítani. Ezek a művek magasra tudnak emelni és mélyre ejteni. A gólyakalifa hagyományos opera, A Mester és Margarita kísérletező mű, különféle zenei világokat vonultat fel. Megjelennek benne a kortárs és a könnyűzene stíluselemei, s egységgé kovácsolódnak. A mű igyekszik lebontani a két ellentétes műfaj között feszülő határokat. A könnyűzene felől a komoly felé sokan indultak, fordítva már jóval kevesebben. Pedig ha valaki megvizsgálja, hogy mit hallgattak 2010-ben a legtöbbet az emberek, nem kerülheti meg a választ: Adele-t. Ezzel nekünk, kortárs zeneszerzőknek muszáj is kezdenünk valamit. Azoktól a könnyűzenészektől, akik képesek művészek maradni ebben a pénzcentrikus világban, nagyon sokat lehet tanulni. Imádom az igényes könnyűzene ritmikáját, az improvizációhoz való viszonyát, azt, hogy rengeteg energiát ad. Ezt próbáltam meg én is ebbe a musical-operába beépíteni. Régóta kacérkodtam azzal, hogy ilyen különleges művet írjak, most sikerült. Kíváncsian várom a közönség reakcióit.
Milyen érzés volt a nézőtérről figyelni, ahogy a próbákon életre kel mindaz, amit írt?
– Nagyon izgalmas, ráadásul a produkció egyik korrepetitoraként mindezt belülről figyelhettem. Nagy élmény a zeneszerzőnek látni, hogyan épül fel a művéből egy színpadi produkció. A zeneszerzés amúgy is legizgalmasabb része számomra, amikor már próbáljuk a darabot.
Hajlandó ilyenkor még bármit átírni, változtatni?
– Próbálok nagyon gyakorlatias lenni. A próbákon sok minden világos lesz, egyetlen pillanat alatt, és ha szükséges, akkor változtatok, hiszen az ember jót akar a saját darabjának. Szeretné előnyösebb öltözékben látni a premieren…
Beszélt arról egy korábbi interjúban, hogy a zeneszerzés bizonyos részeit, akár egy iparos munkáét, el lehet sajátítani. S mi a helyzet az ihlettel?
– Az a nehéz ebben a szakmában, hogy az intuíció és a mesterség furcsa keveréke. Egyik sem megy a másik nélkül. A mesterség megtanulható, mint bármelyik szakma fogásai: a formatan, a zeneelmélet, a dallamírás. Viszont az inspiráció – ha saját magamat is nézem – nem elsajátítható. A valódi ihlethez élmény kell, nagyon átütő erejű, ami meglep, megráz, megérint, amitől kiborul az ember, ami erőteljesen hat a személyiségére, megváltoztatja. Ezt kell feldolgozni, és jó esetben erőteljes zeneművé formálni. Persze ilyen élmény nem történik minden nap. Akadnak olyan művészek, akik ezt az inspirációt hajszolják, de én nem tartozom közéjük, nem is lehet minden nap ebben élni.
Alkotni azonban folyamatosan kell…
– Ha az ember átél egy meghatározó élményt, azt utána valahogyan fel kell dolgoznia. S amikor adódik egy olyan helyzet, ami valamelyest kapcsolódik a korábbi élményhez, akkor ezt a szublimálódott érzést veszi elő. Olyan, akár a Harry Potter merengője, amely tárol, s újra és újra átélhetővé tesz egy-egy élményt. De nem minden pillanatban írok olyan témáról, ami erős inspirációt igényel: akadnak olyan zeneművek, amikor az ember csak játszik a hangokkal, a dallamokkal.
Az, hogy nemcsak írja, hanem játssza is a zenét, hiszen hangszeres művészként ugyancsak rendszeresen pódiumra lép, mennyiben hat a komponista énjére?
– A zeneszerzői egészségem fontos része, hogy játsszam is. Ha az ember közelről látja-hallja egy-egy mű előadásának a nehézségeit, akkor óhatatlanul gyakorlatiasabbá válik. Arra törekszik, hogy ne írjon eljátszhatatlan műveket. Abban hiszek, hogy szerzőként olyan helyzetbe kell hoznom a zenészeket, hogy médiummá tudjanak válni. Elképzelek valamit, papírra vetem. Már eleve az is egy szublimáció, hogy a karmesternek szintén lesz egy elgondolása a darabról, amit elmond a zenészeknek, ők pedig a hangszerükkel életet lehelnek a műbe. Többszörös tehát az átvitel. S ezért kell úgy írnom, olyan helyzetbe hoznom a muzsikusokat, hogy eggyé válhassanak a darabbal, hogy nekik is az legyen fontos, ami nekem. Ez kell ahhoz, hogy a zene, s az abból kibontakozó eszme zsigeri élményt okozzon. Össze kell fognunk, hogy katarzis szülessen.
A kórusművei között viszont jócskán akadnak nagyon nehezek elénekelhetők…
– Profi énekkarokban gondolkozom. Negyvenöt éves vagyok, negyven éve foglalkozom zenével, tudom mi az, ami kihívást jelent egy kórusnak, s fejlesztően hat a társaságra, ha képesek jól előadni. És egyre több énekkar kimondottan a legnehezebb műveimet tűzi műsorára.
Olvastam a blogján, hogy egyszer a családi karácsony a sok munka áldozatává vált, mert meg kellett írnia az év végéig ötven percnyi zenét. Most már jobban beosztja az idejét?
– Arra törekszem, bár folyton be kell fejezni-le kell adni valamit. De ma már pontosan tudom, hogy egy fél órás oratórium nagyzenekarra és kórusra körülbelül félévnyi munkát jelent. Fontos is, hogy ezzel tisztában legyek, hiszen a családommal a zeneszerzésből kell megélnünk. S persze az írás mellett időt kellene hagyni a családi életre, az élményekre is…
Sikeres kortárs szerző, szinte minden darabját többször is műsorra tűzik az együttesek, emellett külföldön is egyre ismertebb.
– Igen, de nemcsak játszani kellene és zenét szerezni, hanem például a régi kottáim rendbetételével is foglalkozni kell, és szükségem volna már egy jó ügynökre is, mert arra, hogy a műveimet küldözgessem mindenfelé, már végképp nem marad idő… S lényegesnek tartom azt is, hogy rendszeresen részt vegyek pályázatokon, versenyeken. Valóban egyre több külföldi együttes tűzi műsorára a műveimet: leginkább kórusok. A kórustársadalom ugyanis tud egyfajta piacként, a kereslet-kínálat elve szerint működni a világban. Azokat a darabokat tűzik műsorra, amelyek tetszenek nekik, s egy-egy jó kompozíciót egymástól vesznek át, énekelnek el. Van tehát visszacsatolás és ez nagyon fontos.
Beszélt az ihletről. Mennyire gyötrelmes megrendelésre írni vagy rezidens zeneszerzőként apróbb átírásokat készíteni?
– Szerencsére a zene minden ágát szeretem, még ezeket a feladatokat is. Nemrég például fanfárt kellett komponálnom a Dohnányi Zenekarnak, és nagyon élveztem. A megrendelésekre pedig úgy tekintek, mint amikor az építész megrendelést kap egy házra. Vannak bizonyos kötöttségek, de azokon felül az ember szabad kezet kap. Nem érzem a művészi szabadságom csorbításának, hogy bizonyos keretek között kell dolgoznom. Egyedül csak az a gondom mindig, hogy kevesebb az idő, mint kellene. Talán azért, mert mostanra igényesebbé váltam, többet pepecselek, ülök egy darabon. Ugyanis az ördög, mint tudjuk, a részletekben lakozik, a művészi alkotást pedig a részletesség és a kidolgozottság különbözteti meg a tömegterméktől – valamint a misztikum. A titok. Amikor néha napokig nem sikerül semmi, ott ülök a számítógép előtt látszólag eredménytelenül, aztán egyszerre csak „elindul”, és mintegy magától megy, mintha föntről vezetnék a kezemet… Olyan ez, akár a szobrásznak a kő, amelyben hirtelen meglátja a szobrot, amit csak ki kell bontani. A zene is olyan, mintha mindig is ott lett volna, csak elő kellett csalogatni a hangokat.