Írások
Csordás Klárát ugyanis maga a zene, a szerző üzenetének a tolmácsolása érdekli a legjobban. S ezért nemcsak énekel, hanem szívesen mesél a művekről, a komponistákról is a pódiumon, hogy azokat is megnyerje a komolyzenének, akik egyébként azt érzik: ‘nincsenek meghívva ebbe a körbe.’ A MOMKultban június 17-i tartott koncertjén, sokszínű repertoárjából válogat a Grazioso Kamaraegyüttes kíséretével. A Párizsban élő mezzóval a bécsi Volksoperben induló pályájáról, tanári attitűdjéről, a soknyelvűség és a zenetudósi diploma adta előnyökről, valamint arról is beszélgettünk, miért nem akart soha szoprán lenni.
Bachtól Brucknerig terjed a skála a MOMKultban rendezett koncerten. Mi alapján állította össze a programot?
– A Grazioso együttessel rendszeresen muzsikálunk együtt, s kedves darabjaimból sokféle műsor született már. Muzikológusként nagyon élvezem a programszerkesztést, a népszerű művek mellé mindig igyekszem olyan különleges kompozíciókat is illeszteni, amelyek ritkán hangzanak fel, pedig érdemesek volnának a közönség figyelmére. Jelenleg 15 egész estés műsorom van, amelyet bármikor elő tudnék adni, ilyen felkészült talán még életemben nem voltam. A pandémia időszaka alatt ugyanis folyamatosan gyakoroltam. Nem kellett utazni, így a sportolás és a tanítás mellett állandóan próbáltam, újabb és újabb műveket tanultam meg. Ilyen rendszeres és bezárt mindennapjaim sosem voltak még…
Mikorra csúsztak át a felkérései?
– Erre az esztendőre sokan még nem mernek tervezni, így a legtöbb 2022-re. De remélem, az év eleji, Cziffra Fesztiválra tervezett Wagner-Liszt dalestünk Mocsári Károly kíséretével még idén szeptemberben megvalósulhat, s a tervek szerint énekelek majd a Klassz a pARTon sorozatában is, Kertesi Ingriddel, őszre pedig különleges francia dalesttel készülünk Harazdy Miklóssal. A Graziosóval is adunk még ebben az évben hangversenyt. Ha velük lépek pódiumra, olyan, mintha kvintettként zenélnénk. Egy vagyok én is a muzsikusok közül, s mindegyikünk szólista.
Az utóbbi időben a koncerteké a főszerep a pályáján, pedig az operai karrierje is különleges, a legrangosabb dalszínházakban énekelhetett a bécsi Volksoperből indulva… S a császárvárosban töltött évek alatt is folytatta a tanulmányait.
– A budapesti diplomázást követően szerződtettek a bécsi dalszínházba, s gondoltam, akkor beiratkozom ott is az énekszakra, s továbbtanultam Hilde Rössel-Majdannál. Az osztrák főváros után pedig következett Németország, a mannheimi opera, majd Svédországban folytattam, ahol olyan szerepekben léphettem színpadra, mint Rosina, Giulietta, Orlovsky, Amneris vagy Eboli. Az utóbbi években Párizsban élek, s szinte az összes itteni dalszínházban énekeltem már. Az egyik kedvencem azonban még ma is a Buenos Aires-i Teatro Colon.
Ahol még szopránként is bemutatkozott, Gluck Armidájának címszerepében…
– Bár nagyon szép kritikákat kaptam, ez egyszeri, izgalmas kaland volt.
Sosem akart szoprán lenni?
– Soha. Jóval nagyobb persze a repertoár, de én teljesen elégedett voltam és vagyok a saját vocémmal és szerepkörömmel. Inkább az okozott sokszor gondot, hogy a hosszú szőke hajammal, a magas, vékony alkatommal szopránnak tűnök, miközben ízig-vérig mezzó vagyok…. Hívtak Sieglindére, Donna Elvirára, de mindig nemet mondtam. Remekül érzem magam mezzóként. Szívesen lépek színpadon, örömmel bújok bele különböző nőalakok bőrébe, az improvizálást is élvezem, de sosem tudtam volna úgy karriert építeni, hogy öt főszereppel járom körbe a világot. S én nem húsz percet akarok énekelni esténként. Engem maga a zene érdekel, ezért is kap nagyobb szerepet pályámon a koncertezés. Ha dalestet adok, akkor én magam vagyok a dramaturg, a rendező, minden. Egy idő után annyira megnő az emberben az igényesség, hogy nem tudja elviselni, ha csupán énekel.
S ezért döntött úgy, hogy nemcsak az énekesi, hanem a zenetudományi szakot is elvégzi?
– Ezt az énektanárnőmnek, Fekete Máriának köszönhetem, aki azt mondta nekem: fiam, van eszed, mindegy, hogy mit, de végez el egy egyetemet, mert a hang mindig tönkremehet, elveszhet… Az, hogy énekes leszek, sosem volt kérdés. De emellett jelentkeztem a zenetudományi szakra is, párhuzamosan végeztem a kettőt a budapesti Zeneakadémián. Öt évig olyan képzést kaptam Kroótól, Somfaitól és sorolhatnám még a kiváló mestereket, amitől az ember megtanulta az alázatot. Heti ötven óra tanulás után ugyanis azt mondták nekünk, nehogy azt higgyük, hogy valamit tudunk, ez csak annyit ér, amivel egy könyvtárba el tudnak igazodni… Akkoriban száraz sampont használtunk a vizsgaidőszakban, mert még a hajmosásra sem jutott idő. A diploma megszerzését követőn pedig nem volt könnyű énekesként színpadra lépni, mert sokkal inkább zenésznek éreztem magam… Mindez persze hatalmas hátizsákot adott a további úthoz, s ma nemcsak a saját pályámon, a darabválogatásoknál, a műsor-összeállításoknál kamatoztathatom, hanem a tanításban is. S máig ösztönöz, például arra, hogy megszerezzem a doktori fokozatot. Sokat dolgoztam az argentin-német zeneszerzővel,Mauricio Kagell-lal, s a disszertációmban az ő munkásságát dolgoztam fel. Három évvel ezelőtt volt a védésem. Minden mindennel összefügg. De abban, hogy a koncerteké a nagyobb szerep, az is benne rejlik, hogy ahogy halad előre az idő, az ember egyre inkább megtapasztalja, sosincs olyan produkció, amelyben mindenki: a rendező, a karmester, a díszlettervező egyaránt jó volna. Folyton akadnak gyenge láncszemek, miközben az énekes a bőrét vásárra viszi. Akkor már múljon rajtam az előadás minősége.
Dalestjein, hangversenyein mindig érződik, hogy zenészként gondolkodik.
– Engem ugyanannak a rendezésnek a nyolcvanadik előadása nem érdekel. Balog Józseffel ősszel olyan Saint-Saëns-áriaestre készülök, amilyet még senki sem adott itthon, a szerző különleges, ritkán hallható darabjaiból válogattam. De nemcsak a műsorra, arra is figyelek, hogy segítsem a darabok a befogadását, ezért mindig beszélek is a koncertjeimen. Ezt a nem muzsikus barátaimnak köszönhetem, akik egyszer azt mondták nekem: jó lenne ha leszállnék az elefántcsonttornyomból, és nem hinném, hogy mindenki 14 nyelven ért, ők nem érzik magukat meghívva a koncertre. Azóta igyekszem mindenkit ‘meghívni’. Szívesen mesélek a műről, a szerzőről, lefordíttatom a szövegeket és feliratokat vetíttetek. S bár hét nyelven beszélek és tizennégy nyelven énekelek, azért néha nem könnyű egy esten a folyamatos váltás a franciáról a svédre vagy az oroszra… Többletfeladat, a közönséget azonban sokkal boldogabbá teszi. Mindig írok magamnak vázlatot, de az adott publikumra, a visszajelzéseikre szabva improvizálok. Lett volna idén például egy tengerentúli fellépésünk is Polgár Évával, a pandémia miatt végül videón rögzítettük a koncertet, az éneklés mellett még fél órát meséltünk is a művekről. Az internet sokat segített a vírusveszély idején, de kérdés, hogy a jövőben hányan maradnak otthon és hányan lesznek azok, akik nem váltanak jegyet, és továbbra is csak az ingyenes, online élményeket választják… Arról nem is beszélve, hogy nekünk, előadóknak szükségünk van a visszajelzésekre. Ha ott a közönség, akkor repülsz velük. A felvételnél sokkal nagyobb a nyomás, hiszen egy-egy hangverseny visszanézhető, összehasonlítható akár fél évszázados produkciókkal is. Ráadásul - s ezt sok impresszárió jegyezte már meg - engem például élőben kell hallani, mert olyan nagy és telt a hangom, hogy a lemez csupán egy részét képes visszaadni. Nem is beszélve a miliőről, a kisugárzásról, a személyiségről… Patkó József, az Operaház egykori legendás vezető korrepetitora mondta, hogy egy énekes két dologgal fogja meg a közönséget: vagy a pianóival vagy a fortéival. Csak ezt élőben kell hallani…
Megnézi a felvételeit?
– Igen, de nem szeretem, mert mindig azt érzem, hogy most jobban tudnám csinálni. Csak a hibát veszem észre. Amikor a pódiumon van az ember, élő közönség előtt, akkor a tévesztés lehetősége kevésbé zavarja, mert azt érzi: mindent megtett, ma ennyit tudott adni. Erre nevelem egyébként a növendékeimet is.
Mióta tanít?
– Húsz éves korom óta, és nagyon szeretem. Mindenütt voltak tanítványaim, ahol énekeltem. A kurzusokat kevésbé kedvelem, ott ugyanis mindig nagyon meg kell válogatni, mit és hogyan jegyez meg az ember, hiszen ott ül a közönség is, s fontos, hogy nehogy megbántsuk a fiatal művészt. Fontosnak tartom, hogy a tanár ne tiporja meg a növendéket, a kritikán kívül sok pozitív, építő dolgot mondjon, s így érje el a kívánt hatást. Amikor belép a növendék, az embernek háttérbe kell szorítania az énekesi énjét, s szeizmográffá válni, hogy az ő rezgéseit figyelje.
Mit tart lényegesnek, ha csak néhány nap jut arra, hogy átadja a tapasztalatait?
– Ha kevés az idő, akkor egy másik hozzállást igyekszem megtanítani. Hogy nem az egymás közötti versengés a fontos, hanem az, hogy saját magunkból hozzuk ki a legjobbat. Én úszó voltam, a családomban akad Európa-bajnok is, s azt korán megtanultam, ha beugrasz a vízbe, akkor egyedül küzdesz, senkit sem bántasz, hanem magadból hozod ki a legtöbbet. Ezt kell tenni a színpadon is. Sokan félnek egymástól, a versengéstől, és nem önmagukra fókuszálnak. Egy tanárnak ebben is segítenie kell. Arról nem is beszélve, hogy szeretem megfejteni az embereket… A sok nyelv ismerete miatt sokat segíthetek a repertoár-összeállításban, hogy megtalálja azt, ami a személyiségéhez illik. Tanárként nem lehetek díva, hiszen akkor szolgálatban vagyok. Soha sem a saját pályámról mesélek, hanem a tapasztalatokat összegzem, hogy az adott tanítvány jobbá válhasson. Oda kell adnom, amit összegyűjtöttem. S azt vallom, mindenkinek énekelnie kellene, mert annyira meg lehet ezáltal ismerni önmagunkat, és ez annyira érdekes! Persze, arról is meg vagyok győződve, hogy ahhoz, hogy valaki jó tanár legyen, arra is szükség van, hogy végigcsinálja a pályát. Boldog vagyok, hogy a saját bőrömön tapasztalt tudást adhatom tovább, és a mai napig rendszeresen pódiumra lépek.
S közben keresi az újabb és újabb darabokat…
– Szünet-szakadatlan. Abban a francia programban, amit Harazdy Miklóssal készítettünk olyan művek részletei szerepelnek, mint Berlioz Rómeó és Júliája vagy Massenet Heródiása. S persze nemcsak előadom ezeket, hanem arról is beszélek majd, hogyan kell a francia zenéket elénekelni. S ehhez elengedhetetlen a francia nyelvtudás… Emellett szerzőtől függően kell kikeverni a megfelelő színű hangot. Izgalmas, összetett feladat a francia repertoár! A mai napig nemcsak tanítok, hanem én magam is tanulok. S nemcsak műveket, hanem például még a kínai nyelvet is szeretném elsajátítani. Arra is igyekszem a növendékek figyelmét felhívni, hogy ezen a pályán nem szabad narcisztikusnak lenni, hanem folytonosan adni kell a hallgatóságnak. Azt éreztetni, boldogok vagyunk, hogy ebben a zenei világban élhetünk, és ezt az ajándékot osztjuk meg a publikummal. Erről kell, hogy szóljon minden előadás. S tényleg azt gondolom: ‘Csordás Klára, kit érdekel?!’ Ravel, Massenet alkotásai a figyelemreméltók, mert azok a csodák.