Írások
SZK. Azt hiszem, elég régen ismerjük egymást, sőt, mit több, jó barátságban vagyunk ahhoz, hogy úgy tegyünk, mintha ez egy hivatalos interjú lenne. Inkább beszélgetni szeretnék Veled a pályád emlékeiről, ami gyakran szorosan kapcsolódott az én színházi pályámhoz.
– LGY. Valóban. 1963-ban szerettem volna megrendezni a Nemzeti Színházban Életem, Zsóka! című darabodat, de az akkori igazgatónak, Meruk Vilmosnak más terve volt velem, ami nekem nem tetszett, mire azt mondta, akkor maradjak Debrecenben. De az első találkozásunk korábban történt, talán emlékszel. A Greshamban ültünk Ágival – Lengyel György felesége – a szerk. –, és arról beszéltem, hogy kortárs magyar írók műveit szeretném rendezni. Arra kértelek, hogy írjál nekem darabot. Akkor még Debrecenben voltam, ahová a Főiskola után kerültem. Abban az időben az volt a szokás, hogy a diploma után legalább két évet vidéken kell tölteni.
SZK. Nagyon jó elképzelés volt.
– LGY. Remek elképzelés volt! Akár színészek, akár rendezők nagy gyakorlatot szerezhettek, mert sokat dolgozhattak. Én is rengeteget tanultam. Szendrő József volt az igazgató, amíg a megyei első titkárral össze nem veszett. Szendrő nagyszerű ember volt és persze kitűnő színész.
SZK. Ki lett utána az igazgató?
– LGY. Tarr Ferenc. Falukutató volt, bekerült a megyei tanácsba és onnan került a színházhoz.
– LGY. Nagyon jó társulat volt, és tudtunk hozni végzősöket a Főiskoláról. Azokat kaptuk meg, akiket kértük. Később a kaposváriak tudták ezt elérni. Volt, hogy fél osztályokat lehetett leszerződtetni.
SZK. Emlékszem egy gyönyörű Sirály rendezésedre fiatalokkal.
– LGY. Az volt akkor a debreceni búcsúm. Igen, a fiatalok között ott volt Dégi István, aki egy csoda volt! Meg Nagy Anna. És a régiek közül Lontai Margit. Őt nagyon szerettem, remek színésznő volt. De a Sirály után még két Moliére-egyfelvonásost is rendeztem. Az egyik a Kénytelen házasság volt, amit még Kazinczy Ferenc fordított, és Illyés Gyula átiratában játszottuk. Illyés megtartotta Kazinczy nyelvét, ez különös ízt adott a szövegnek. Ráadásul a darabbal karikatúrát csináltam Debrecenről. Nem volt bántó, csak érdekes hangulatot adott az egésznek. De a városi tanácselnök tüntetőleg kivonult a premierről, mert sértve érezte magát. Tarr igazgatói viselkedését kivéve szerettem a debreceni éveket. Szendrő kivételes igazgatói tehetség volt. Pethes Györggyel ketten voltunk fiatal rendezők. Támogatott bennünket, mint általában a fiatalokat. Nagyon sokat tanultam tőle. Hagyott dolgozni, még két saját rendezését is rám bízta. Felvázolta az előadásokat, és utána azt mondta, Gyuri, csinálja tovább, én felszaladok Pestre. Felment filmezni, vagy rádiózni. Figyelmes, jószívű ember volt.
SZK. Debrecenből 1966-ban kerültél a Madách Színházhoz. Akkor már főrendező voltál Debrecenben. Letelt a kötelező vidéki szolgálat?
– LGY. Megkérdezték a minisztériumban, hová szeretnék kerülni. A Madáchot választottam.
SZK. A Madách Színházban nagyszerű színészekkel sok remek rendezésedre emlékszem. Ott volt például 1968-ban, a mi közös munkánk, az Ördöghegy után Karinthy Ferenc darabja, a Gőz, vagy Lengyel Menyhért műve, A waterlooi csata, Wilder szép drámája a Hosszú karácsonyi ebéd 1970-ben, Szabó Magdától A meráni fiú, ’80-ban, Albee drámája a Nem félünk a farkastól Gábor Miklóssal meg Tolnay Klárival, aztán a mindenkori legfontosabb drámád, Az ember tragédiája 1981-ben.
– LGY. A Tragédiát 1947-ben, tízéves koromban láttam először a Nemzeti Színházban. Nem tudom pontosan felidézni, milyen előadás volt, de annyi bizonyos, hogy engem lenyűgözött. Élénken él bennem, hogy Somlay Artúr játszotta Péter apostolt. A kor egyik legnagyobb színésze volt, a magyar színházi élet kiemelkedő művésze. Jóban voltak apámmal, és tőle kaptam rendszeresen színházjegyeket. Fogalmam sem volt a világtörténelemről, de ez az előadás nagyon megfogott, s mondhatom, egész későbbi tudatomat, szemléletemet a Tragédia alapozta meg. Amikor a pályára kerültem, minden vágyam volt, hogy újra megrendezzem.
– LGY. Nem. A Madách Gimnázium diákja voltam, amikor 1954-ben színre vittük a Tragédiát. Akkor már hat éve nem játszhatták, Rákosiék levették a műsorról, destruktívnak, pesszimistának, klerikálisnak bélyegezték, de mi nem törődtünk vele. Dr. Fényi András igazgatónk pártolta a gondolatot, Bede tanár úr pedig komoly meggyőződéssel tanította nekünk a reformkori irodalmat, és szívesen részt vett a munkánkban. Az egész 1953/54-es tanévben folytak a próbák. Ez a Nagy Imre-féle enyhülés idejére esett, azonban nem mindenhol fogadták örömmel a tervünket. Mégis sok segítséget kaptunk színházi körökből, elsősorban a jelmezt és a díszletet illetően. Hosszan írtam erről a készülődésről és bemutatónkról a Színházi emberek című kötetem egyik fejezetében. Az akkori sajtóban sokan beszámoltak a vállalkozásunkról, talán egész életemben nem foglalkozott velem annyit a sajtó, mint akkor. Szenzációnak számított, hogy nem Major Tamás tűzte műsorára a Tragédiát a Nemzetiben, pedig akkor már lehetett volna. Az előadást a Zeneakadémia kistermében mutattuk be, amit most Solti teremnek hívnak. Rendes kis színház volt, itt mutatták be például egykor Karinthytól a Holnap reggelt. A mi bemutatónk 1954. április 3.-án volt, és hét estén át játszhattuk. Kodály Zoltán eljött a második előadásra. Az előadás után feljött a színpadra, felkérette az össze szereplőt és résztvevőt. Tömör beszédű ember volt, azt mondta: nagyon örülök, nagyon örülök! Tovább, csak így tovább!
Érettségi után választani kellett, hol akarunk tovább tanulni. Mi Balogh Gézával a Színház és Filmművészeti Főiskolát választottuk. A jelentkezés alapján behívott bennünket Simon Zsuzsa, a Főiskola akkori igazgatója. Leültünk vele szemben az igazgatói irodában, nézett minket és azt kérdezte: – Mit akarnak az elvtársak a Főiskolától? Mondtuk, rendezők szeretnénk lenni. Géza még színész is. Erre azt mondta: az elvtársak menjenek Sztálinvárosba, ismerjék meg az életet, és aztán jöjjenek ide. Ezzel ki lettünk rúgva. Természetesen, nem vettek fel, de a felvételiken végig jelen kellett lenni. A zsűrit Básti Lajos vezette. Nagyon barátságos volt, azt mondta, válasszanak valami olyan pályát a színházon belül, ahol nem nyírják ki magukat. Szóval akkor nem vettek föl, csak sokkal később. Amikor végül lediplomáztam, Debrecenbe kerültem.
SzK. De térjünk vissza a Tragédiára, mégpedig az 1981-es bemutatóra.
– LGY. Ez abból a szempontból különleges volt, hogy a Tragédia bemutatása addig a Nemzeti Színház privilégiuma volt, azonban akkor a Fővárosi Tanács javasolta az akkori igazgatónak, Ádám Ottónak, hogy a Madách Színház mutassa be. Ádám Ottó behívott, hogy én vigyem színre. Te már rendezted gyerekkorodban, most csináld meg újra, mondta. Én meg azt, hogy ez az álmom. Tudom, felelte. A lényeg az, hogy megrendezhettem, pedig amikor a Madáchhoz kerültem, és kérdezték, mihez lenne kedvem, és a Tragédiát említettem, akkor még Ádám Ottó és Vámos László is azt mondta, hogy szó sem lehet róla. A Tanács utasítására azonban mehetett. Jó szereposztás volt, ma is szeretettel őrzőm a közös munka emlékét a szívemben.
– LGY. Mindig más és más megközelítéssel próbálkoztam. A kifejezési eszközök terén is. Pécsett elsősorban Ádám és Lucifer alakjának gondolati egységét, összetartozását hangsúlyoztam. Számított a politikai háttér is a mondandó szempontjából. Pécsett például túlzásokra is hajlottam: Barkó György remek, Erdélyből jött színész játszotta a falanszter főemberét, őt szovjet katonai ruhába öltöztettem. – Nem lesz ebből baj? – kérdezték. – Bízzátok rám, mondtam, és tényleg, 1992-ben már nem kötöttek bele. Nem örültek, de megtehettem. Ebből az előadásból elevenen él emlékezetemben a különös tehetségű Héjja Sándor Lucifer szerepében. És a nagyon tehetséges Varga Mari, aki Évát játszotta. A debreceni előadás 1996-ban szertartás jellegű volt. A nézők egy részét felültettem a színpadra, a színészek középen játszottak, mint egy arénában.
SZK. Szándékosan játszattad az emberpárt fiatalokkal?
– LGY. Igen, Ádámot és Évát, a paradicsomi emberpárt a maguk életkorában akartam megmutatni, és erre kitűnő volt a zseniális (sajnos korán elhunyt) Bertók Lajos és Majzik Edit. Kísérlet volt ez a munkám is, ahogy mindegyik Tragédia rendezésem, látványban is, de elsősorban tartalmában. Debrecenben azért játszotta Lucifert és az Urat ugyanaz a színész, Csikos Sándor, mert úgy éreztem, ez Madách önmagával való viaskodását fejezi ki. Lucifert az értelem képviselőjének láttam minden rendezésemben, tagadását nem destruktívnak, hanem a természetes kételkedésnek értékeltem. Bár minden előadásban különbözött kettősük, nem hatalmi harcot láttam vitájukban, hanem az emberért folytatott küzdelmet.
SZK. Hubay Miklóst ismertem még annyira elkötelezettnek a Tragédia iránt, mint Téged. Szerinted milyennek mondhatjuk a művet? Pesszimistának, idealistának?
– LGY. Idealista pesszimista.
– LGY. Madách egy toronyszobában, az anyja házában írta a művet a forradalom bukása, a börtön után, egy rossz házasságban. Ne élt volna benne mindkettő? Egyébként a színház világát nem ismerte, az egyetlen, aki ezen az úton vezette Szontagh Pál volt, az irodalmár, vele beszélgetett a korról, a világról, ennek nyomán indult el. Az, hogy aztán honnan jött az idea, és főleg, hogy miként volt képes erre a történeti áttekintésre, nem beszélve a költői gazdagságról, senki sem tudja megfejteni. Azt mondják, Lucifer alakja Szontagh Pál volt, aki örökké vitázott a költővel, és mindent sötéten látott.
SZK. Érdekes megállapítása volt Hubaynak, amikor azt fejtegette, hogy Madách ismerte a Bibliát, a történelmet, de a Londoni szín vagy a Falanszter, pláne az Űr megírásához nem lehetett tapasztalata, ám egy mű voltaképpen önmagát építi fel.
– LGY. Igen, ez így van. Egyébként Madáchnak abban az időben minden oka meglehetett a pesszimizmusra. A feleségével, Fráter Erzsébettel is nehéz körülmények közt éltek. A nászéjszakájuk után távol éltek egymástól, csak időnként találkoztak. Nagyapám később ott élt és gazdálkodott, ahol a házuk állt Nógrádban, anyám is ott született és egész élete során az a hely maradt a vezércsillaga.
SZK. Ez nagyon megható családi kapcsolatod Madách Imréhez és a Tragédiához.
– LGY. Madách műve átível az életemen.
SZK. Ahogy Debrecen is. Ott kezdted a pályát, és 2001-ben ott álltál fel az igazgatói székből. De közben a Madách Színház is a cselekvő évek gazdagsága. Hogy érezted magad a Madáchban?
– LGY. A színészeket, a társulatot szerettem. Sok remek színésszel dolgozhattam együtt. Velük jól éreztem magam.
SZK. Pártos Gézával jóban voltál.
– LGY. Ő egy csoda volt! Nagyon szerettem. Sosem felejtem el, itt volt nálunk egy kis társaságban, egyszer csak szólt, hogy menjek át vele a másik szobába. Nyár volt, júniusi vagy júliusi délután. Átmentünk, azt mondta, akar valamit kérdezni. – Mit gondolsz, Gyurikám, ha a családdal most elmegyünk Angliába, és megpróbálok ott rendező lenni, az lehetséges, ha nem tudok angolul? - Gézám, - kérdeztem –, hát miért nem tanultál meg angolul? – Nem jutott eszembe, azt mondja, meg nem is értem rá, annyi mindent kellett csinálni. Ilyen ember volt.
– LGY. Segítettek neki az angolok, a kulturális intézetük. Aztán elment Izraelbe, hogy jóga órákat adjon, és ott is maradt.
SZK. Pártos eredtileg sikeres artista volt. Emlékszem, éppen itt voltunk együtt nálatok, amikor bemutatta, hogyan bújik ki és bújik vissza valami ügyes, gyors mozdulattal a begombolt zakójába. Az meg közismert volt, hogy próba közben, pihenésképpen fejenállást csinált.
– LGY. Ő egy nagyon értékes, remek rendező volt. Mindig valami újat akart, kereste a magyar írók darabjait, színre vitte Sarkadit, Füst Milánt...
SZK. Melyek voltak azok a darabok, amelyekre legszívesebben emlékszel? – LGY. Karcsikám, muszáj a szemedbe mondanom, hogy kétszínpadi álmod, nevezzük őket így, víziód, a Félkegyelmű és a Bűn és bűnhődés Debrecenben, ennek előtte pedig a Madáchban a Holt lelkek, ezek az adaptációid. Az utóbbinak is nagy sikere volt, amíg az egyik előadás után a szovjet követségről két kellemetlen alak a protokoll szobában szemünkre nem vetette, hogy meghamisítottuk Gogolt: – Az elvtársak a saját politikai rendszerüket kritizálják vele. Hát, igen. Politikai szatíra volt. Az utolsó képben úgy álltak Miklós cár képe alatt az urak, mint a politikai bizottság, és a polgármester olyan volt, mint Brezsnyev a kitüntetéseivel. Abban bíztunk, hogy ez átmegy. Ment is hatvanötször, míg nem jöttek a követségről, és le is kellett venni a műsorról. Pedig nagyon sikeres előadás volt.
SZK. Minden jelentős színész benne volt a társulatból. Meg számos főiskolás. Nagy létszámú produkció volt. Te mindig jobban szeretted az ilyen művek rendezését, értettél is a sok szereplős jelenetekhez, kitűnően mozgattad például a Holt lelkekben a bál figuráit, hogy a nagy kavalkád közepette azért a szöveg is jól érvényesüljön. Ezt szeretted.
– LGY. Hogy világot lehessen teremteni a színpadon. Nem csak lélektani finomságokat. Vannak, akik lélekdrámákat rendeznek, de én vonzódtam az ilyen nagy víziókhoz. Ebbe beletartozik Osztrovszkij, Gogol, vagy éppen a Tragédia.
– LGY. Rendeztem néhány helyen, például Veszprémben, Miskolcon, és külföldön is.
SZK. Rendeztél a rádióban, a tévében...
– LGY. Azokat különösen szerettem.
SZK. Nagyon érdekelne, hogy az opera műfajával milyen volt a kapcsolatod.
– LGY. Az opera egy nagy vágyálmom volt. Nádasdy Kálmánnak voltam az asszisztense az Operaházban. Az operát, de egyáltalán a zenét gyerekkorom óta imádom. A harmadik emeltről néztem az előadásokat, az oldal ülésről, ahonnan csak a színpad felét láthattam, hát olyakor átmentem a másik oldalra, aztán lekerültem a második emeletre. Nagyon erősen vonzódtam a zenéhez, tanultam is, a mai napig fontos része az életemnek.
SZK. Később volt lehetőséged operát rendezni, már Debrecenben, a kilencvenes években. Három Mozart-művet, a Figaró házasságát, a Don Giovannit meg a Cosi fan tuttét...
– LGY. Ezek voltam a kedvenceim. Aztán a Don Carlos Verditől, Csajkovszkij Anyeginje. Hunyadi Lászlót is rendeztem, Strauss Denevérjét is, azt mielőtt eljöttem Debrecenből. Nagy élmény volt mindegyik. Szerettem az énekeseket, jó volt velük dolgozni. Szerettem a debreceni társulatot, az embereket. Azt kell mondanom, hogy hálás vagyok a sorsnak, hogy sok mindent megadott, amit pedig nem... hát ki kap meg mindent? Több mint negyven év színházban... Rengeteg szép pillanat, élmény.
SZK: Szerettél tanítani?
– LGY. Nagyon szerettem, és nagyon fájdalmas volt abbahagyni. Nagyon sokára jutottam a tanításhoz, de amikor lehetőségem adódott, boldog voltam. Nem voltam osztályfőnök, de így is heti kétszer három órát taníthattam többféle osztályban is. Sok olyan hallgatóm volt, akik sikeresek lettek a pályán.
SZK Tanítottál külföldön is.
– LGY. Meghívtak Kanadába, Amerikába: Ottawa, Illionis, Tennessee egyetemein adtam elő.
– LGY. Igen, tanulságos, de úgy érzem, amit igazán fontosnak tartottam megírni, az benne van a könyveimben.
SzK Nem fárasztalak tovább, szép délután volt, köszönöm.
– LGY. Én köszönöm. Örömmel vártalak...


















