A helyzet azóta annyit változott, hogy kérdezőből kérdezett lett, s a kíváncsiság most bennem van. Hányadán áll most a színházzal? Mi foglalkoztatja? Fejben, tettben merre tart?

Két éve jelent meg Kötőszavak című beszélgetőkönyved, melyben önmagadról írsz, és talán minden lényeges dolgot említesz benne az életedből. Hogy látod most, van olyan számodra fontos gondolat vagy emlék, ami kimaradt belőle?
   –  Apróságokból, pici emlékekből épül fel az egész regény. Az a kérdés, meg tudom-e úgy írni azt a pici történetet, hogy az kitáguljon egy bárki számára érthető és megélhető történetté. Hogy a szöveg attól a pici dologtól eldobbantva a végtelenbe becsatornázódjék. Sosem tudtam előre, mi lesz az a porszemnyi életepizód, amiből megszületik egy-egy fejezet. Például az a pillanat, amikor megyek be a Merlin Színházba, és jön szembe velem Lázár Kati és megölel. Ez önmagában egy hétköznapi pillanat, de abban benne volt a magja valami sokkal nagyobb dolognak. Ami valójában én és a zsidó kérdés, amiről semmit nem tudtam. Az írás során az volt a kérdés, találok-e olyan magot, amibe bele tudok egy csomó más dolgot fogalmazni, és amivel, nagyképűen fogalmazva, megérinthetem a végtelent. Egy másik példa. Kapok egy Tennessee Williams darabot Kanadából, ami egy családról szól, és amiben a színház által kiválasztott színészek a következők voltak: az anya egy latin színésznő, a fia egy fekete színész, a lánya egy fehér színésznő, az udvarló pedig egy ázsiai fiú. Sokáig nem tudtam ezzel mit kezdeni. De később ez a dilemma elvezetett rengeteg kérdés és válasz felé. Hogyan is viszonyulok egy másfajta származású emberhez? S rájöttem arra, amit persze addig is tudtam: minden egyes előadásnak meg kell teremtenie a saját színházi nyelvét, és ha az előadás következetesen beszéli, a néző pedig érti azt, akkor adott esetben például a bőrszín másodlagossá válik. Ebben a történetben a szereposztás volt az a kicsi mag, amiből én ki tudtam valamit bontani, elfogadásról, empátiáról stb. A könyv megírása óta, természetesen sok minden eszembe jutott már, amiből biztosan lehetne újabb fejezeteket írni. De önmagában a történetet, ha az nem magja valami igazi, nagyobb emberi problémának, nem érdemes megírni. Hiszen minden olvasó önmagára szeretne ismerni egy könyvben, ahogyan a néző is önmagát keresi egy előadásban. Ha nem találod meg a magad kérdéseit egy műben, akkor az kudarc: nem találkozol te meg a mű.

Ez azt is jelenti, hogy te már íráskor, rendezéskor gondolsz a befogadóra?
   –  Egy csapat a közös munka során egyre jobban érti egymást és az anyagot is, de nem biztos, hogy az, aki először látja mindezt, hasonlóan megért mindent. A próbafolyamat alatt mindig megszületik egy burok, amiben mi, bennelévők tökéletesen kommunikálunk, és ha olykor-olykor nem próbálunk meg kívülről erre ránézni, a burkot újra és újra felszakítani, akkor egy belterjes zárvány születik, és mi csodálkozva és értetlenül tapasztaljuk, hogy nem tudjuk megérinteni a nézőt.
Én sokat foglalkozom a nézővel a próbafolyamat alatt. Mondok egy látszólag mellékes példát: sok rendező mindig ugyanarra a helyre ül a próbákon, és fel sem merül benne, hogy lesznek nézők, akik máshol fognak ülni, és ezért ők nem fognak valamit látni vagy hallani. Bár én csak stúdióban rendezek, a próbákon, ha csak lehet, mindig máshova ülök. Fontos, hogy közel ugyanúgy lássuk minden helyről a színpadot. Ez csak egy apróság, de köze van ahhoz, hogy a katartikus színházi élmények úgy születnek meg, hogy ugyanazt élem meg a körülöttem lévőkkel, és amikor ennek vége van, nem a szokás miatt tapsolok, hanem mert még szeretném kitartani azt az időt, hogy a „csodán” belül maradjunk. Hisz ahogy kilépünk a színházteremből, ez elveszik. Ezek olyan kivételes élmények, ami öröm, ha egyszer-egyszer megszületik, miközben persze minden alkotó mindig erre törekszik.

Volt mostanában ilyen színházi élményed?
   –  Legutóbbi ilyen kivételes színházi élményem az Extázis volt a Katona József Színházban. Vagy nem sokkal előtte láttam a Kolozsvári Állami Magyar Színházban az Ifjú barbárokat. Boldogság azzal találkozni, hogy mindig vannak tehetséges fiatalok. És hogy minden nehezítő körülmény ellenére itt meg ott meg amott megjelenik valaki, egy karizmatikus személyiség és akkor bizony menthetetlenül felüti a fejét a csoda.

Egyszer valahol olyasmit fogalmaztál meg, hogy a „színház az érintés által vált számodra vonzóvá”, kifejtenéd ezt bővebben?
   –  A könyvemben írok ilyesmiről. Bár ez a mondat talán nem egészen pontos, de arról szólhat, hogy a színházi közegben, az emberek között közvetlenebb kapcsolatok teremtődhetnek. Ebbe beletartozik például az is, hogy beszélgetés közben egymásra nézünk. A mostani píszí világban talán félreérthető, amit mondok, de mielőtt színházban kezdtem dolgozni, én nyolc évig egy tantestületben voltam, ahol bár nagyon jó kapcsolatban voltam a kollégáimmal, de az föl nem merült, hogy amikor megörülök valakinek, megfogom a kezét vagy megölelem.  A színházi próbákon, színpadi helyzetekben az érintés teljesen természetes dolog. Magától érthetődő, hogy például instrukcióadás közben megfogod a másik kezét, megsimogatod, megérinted. Egy nagyon megfelelni akaró, szabálykövető, túlzott önkontroll közepette létező ember számára, ez vagyok én, a színházi közeg felszabadító.

Tanárként a diákjaid között sem érezted ezt a felszabadultságot?
   –  A tanítás, a rendezés, a színjátszás valamilyen értelemben mind kapcsolatteremtés. És ezzel nekem sosem volt gondom. 24 évesen kezdtem el középiskolában tanítani, és a diákok többségével később is kapcsolatban maradtam. Ez egy kivételesen jó, szabad szellemiségű iskola volt Szolnokon. Én természetesen a „tanár úr” voltam, gondold el, hosszú, fehér köpenyben jártam, nekem is vicces ezt most, ötven évvel később felidézni, akárhogyan is, igyekeztem távolságot tartani – és persze az összes problémás gyerek körülöttem nyüzsgött folyamatosan.  Abban az iskolában, nevezzük meg: Varga Katalin Gimnázium, szabad lehettem. Máskülönben mindig a tanár saját felelőssége, hogy az alatt a 45 perc alatt, ami akkor kezdődik, amikor becsukja maga mögött a tanterem ajtaját, mi történik. Tudom, nem ilyen egyszerű ez, hiszen az oktatás, ahogyan az egészségügy és a kultúra egésze is a haszontalan dolgok közé sorolódik ma. Ma is.

 

A tanítási tapasztalataidat tudtad később a színházi munkáid során hasznosítani?
   –  Nagyon sok rokon dolog van e kettőben. Mielőtt beléptem az órámra mindig megálltam egy pillanatra az ajtónál, mert tudtam, hogy amint belépek, ott valami más fog kezdődni. És az rajtam múlik, hogy jól vagy rosszul történik meg. A színházi próbára belépni is hasonló öröm, de egyben felelősség és nyomasztó dolog is. Ebben a tekintetben tehát nagyon hasonló e kettő. Egy színházi előadásnál is, amikor azt mondják, hogy rossz a díszlet, vagy valamelyik színész, az a rendező felelőssége, hiszen minden becsatornázódik hozzá. Tavaly volt egy kudarcom. Életemben először félbehagytam egy munkát. Ezer dolgot fel tudnék sorolni, hogy mi miatt, de mégsem teszem, mert úgy gondolom, hogy az a kudarc végső soron az én hibám, mert én voltam a rendező.
De ami ennél talán fontosabb párhuzam: amikor angolt tanítottam, a legszigorúbb szabályt is valahogy úgy próbáltam megtanítani - és ez nem tudom, hogy honnan jött –, hogy a diákok maguk jöjjenek rá, tőlük jöjjön a megoldás. Ha abban tudok segíteni, hogy maguk ismerjék fel ezeket a szabályokat, akkor az tényleg az övék lesz. Ha „csak” elmondom, hogy ez így van, azt úgymond megtanulják, de nem tapad meg, nem lesz az övék. És ilyen értelemben a próbáimon is ez történik: bár én mindig nagyon erősen gondolok valamit a darabról, látok egy mozit a fejemben, hogy milyen legyen, de tudom, hogy ez csak gazdagabb lehet azáltal, hogyha a színészektől érkező dolgok beépülnek. És ennek köze van ahhoz, ahogyan angolul tanítottam.

Ez akár egyfajta rendezői módszernek is nevezhető?
   –  Szerintem a „rendezői módszer”, ha van ilyen, az maga a rendező személyisége. Persze lehet tanulni nagy rendezőktől, Peter Brooktól vagy Grotowskitól, de azt csak lemásolni próbálhatod, azaz személytelen másolat születik. Például Németh László nagyon jó pedagógus is volt, és az, hogy ő hogyan tanított, le is van írva, de azzal én nem tudok mit kezdeni, mert azt csak ő tudta. Megpróbálhatom lemásolni, de az én személyiségemből más következik. Nyilván van sok dolog, ami módszerként megtanulható, de tudatosan, vagy tudattalanul az én „módszerem” belőlem jött. Még azt sem mondhatom, hogy én valamit továbbvittem, amit én kaptam, mert nekem csak rossz tanárom volt, és később engem épp az vezetett: hogy ne úgy tanítsak, mint ők. Nem tudtam még, hogy hogyan, de ne úgy.

Az utóbbi évek saját színházi munkái közül mire vagy a legbüszkébb?
   –  Bármelyikre, tán még a kudarcra is, pedig az nagyon fáj. Mondok példákat: amikor Háy János elküldte az Elem című darabját nekem és Mucsi Zolinak, Kapa felhívott: „ez gyönyörű, de nem lehet megcsinálni”, és persze én is ezt éreztem. Aztán megcsináltuk, jól. Vagy például Kanadában egy jelentős színházban rendeztem Tennessee Williams Üvegfigurák című darabját. Ahol angolul kellett beszélnem, amitől rettegtem, mert mióta abbahagytam a tanítást, erősen megkopott a nyelvtudásom. Ezért mielőtt kimentem, egy volt tanítványomhoz jártam angolórákra. Ez különben jó történet: a tanítvány, Kovács Ida tanítja a volt tanárát. És nem érzem cikinek, sőt, büszke vagyok rá. Az, hogy az Üvegfigurák után visszahívtak egy újabb rendezésre, egyértelmű visszajelzés volt számomra. Máskülönben mindkét előadást beválasztották Kanadában az év legjobb 10 előadása közé.

A legutolsó munkád Kaposváron volt, Jon Fosse Őszi álom című darabja. Milyen élmény volt számodra?
   –  Azt hiszem, hogy ami Kanadában sikerült, az itthon is megszületett. Nevezetesen az, hogy a próbaidőszak alatt létrejött egy olyan kis közösség, aminek a leglényegesebb összetartója a szeretet. Azt nagyon jó látni, amikor megérkeznek a játszó színészek meg a munkatársak, mennyire örülnek egymásnak. Örömteli számomra, hogy Dorottya (Udvaros Dorottya, az Őszi álom egyik főszereplője) várja, amikor lemehet Kaposvárra. – na nem az oda-vissza autóvezetést, hanem a találkozást. Ez persze részemről egy romantikus és amatőr hozzáállás, de nekem nagyon fontos.

Milyen terveid vannak a jövőre?
   –  A legfontosabb kérdés az életemben, bár lehet, hogy mindenki számára az, csak bennem most már élesebben merül fel, hogy amit úgymond kitalálok feladatként, az mennyire valóságosan belülről fakadó igény, vágy és visszatarthatatlan akarás vagy „csak” az idős embernek az a fajta bevallatlan, kényszerű önáltatása, amivel meg tudja indokolni, hogy miért kel fel aznap. Annak igazolása, hogy még fontos, amit csinálok. Magamnak, de hátha másnak is. És közben tudni kell azt, hogy az idő múlásával az ember esik szétfelé. Igen, tudom, de vajon észreveszem-e ezt? Ezért van az, amin már nevetnek az emberek, hogy mindig az utolsó munkámat csinálom. Újra és újra. Amikor Kanadában az Everybodyt rendeztem, és kérdezték, hogy visszamegyek-e még rendezni, mondtam, hogy nem, ez az utolsó munkám. Utána belekezdtem valamibe itthon, mondván, hogy az utolsó. Most az Őszi álomnál is ezt mondtam. És közben megint gomolyog valami új a fejemben. De ez most egy zsigeri akarás vagy csak igazolni vágyása a létezésemnek? Ez a nagy dilemma.

És mi lehet az, ami ebben megerősítene téged?
   –  Mindenki érzékeli a hozzá közelálló emberek eltűnése által a porszemnyi jelentéktelenségét egy életnek. Ha el tudod fogadni, hogy éppúgy része vagy a világnak élve vagy nem élve, és hogy ez nem szomorú, és nem tragédia, akkor megbékélsz. És ez így van jól. Ide kellene eljutni. Amivel most foglalkozom, az Fosse egyik kisregénye, Reggel és este, aminek abszolúte ez a témája. És azt képzelem, hogyha sikerül ezzel töltenem az időt, és ezen a folyamaton végigmennem, akkor araszolok egy picit afelé, amiről most beszéltünk: hogy ez így van jól. Része vagyok az egésznek.

Nemrég voltam Stratfordban, ahol barátom, Tim Carroll Othello rendezését néztem meg. Nagyon tiszta, szép előadás. Utána azon gondolkodtam, hogyan tudnám szavakkal visszaadni azt, ami a legfontosabb volt számomra: hogy egyszerű. Tudtam, hogyha angolul azt válaszolom: simple, akkor majdhogynem az ellenkezőjét mondom annak, amit ki szeretnék fejezni. Magyarul azt mondtam Timnek, aki egy nyelvzseni, hogy egyszerű, azaz: egy-szerű, kötőjellel. Közelít az egyhez. És akkor jutottam arra az értelmezésre – vajon Nádasdy Ádám rábólintana-e erre -, hogy az egyszerű szó az egy felé történő araszolásról szól. Amikor valamit létrehozunk, az egyhez közelítünk, egy-szerűek szeretnénk lenni. Hogy abban az egyben benne kell legyen a minden. Mint ahogyan abban a bizonyos magban, a beszélgetésünk elején.