Kinga egy igazi lokálpatrióta, nagyon kötődik a vajdasági kultúrához, előadásiban sajátos, és azonnal felismerhető színházi nyelvet használ, vizuális alkat, erőteljes hatással van rá a képzőművészet. Ha nyugalomra vágyik, énekel.  

Kinga, játsszunk kicsit. Ha azt mondom színház, milyen érzés jut először eszedbe?   –  Sokféle érzést, és nagyon összetett érzelmeket ébreszt fel bennem, ha a színházról kérdezel, ebben van rengeteg öröm és felfedezés, és legalább annyi küzdelem és fájdalom…mégis, ha egy szóba kellene belesűrítenem, talán elsőre a csoda-érzetet mondanám. A színház az a hely, ahol előfordulhatnak csodák, alkotói és nézői attitűdből egyaránt. Olyan művészeti forma, ami magába foglalja, ötvözi a különböző művészeti ágazatokat, ahol a művészetek organikus egységében lehet gondolkodni, ezek szerves egymásra hatásával lehet foglalkozni. Ennek felismerése volt számomra az, ami miatt a színház felé terelődtem. Olyan környezetben nőttem fel, ahol adott volt számomra a művészetekkel való találkozás lehetősége. Édesanyám Mezei Erzsébet képzőművész, grafikus, iparművész, így gyerekkorom óta festék, agyag, papír volt a kezemben, Szilárd bátyám zeneszerző, a szüleim baráti társaságában számos művészettel foglalkozó ember megfordult, képzőművészek, muzsikusok, népzenekutatók, stb. Így történt, hogy szinte gyermekkorom óta zene, népzene vett körül, népdalénekléssel is így kezdtem el foglalkozni, s ha nem lép be az életembe a színház, talán a mai napig is ez lenne a fő tevékenységem. A mozgás, mozdulat művészetével már később, gimnazista éveim elején találkoztam igazán, és kb. ebben az időben fedeztem fel azt is, hogy rám a költészet milyen hatással van. Ekkor már tagja vagyok a Zentai Amatőr Színtársulatnak, és emellett saját csapatot is alapítunk néhány társammal, ahol – akkor még ösztönösen – a művészetek egymásra hatását, a belőlük kialakítható színházi nyelvet kezdem fanatikusan kutatni, a színház összművészeti jellegét, és ez azóta is így maradt, olyannyira, hogy a doktori munkám is ezt a témát taglalja, azt hiszem ez a fixa ideám.

Ha azt mondom színház, milyen épület jut eszedbe?
   –  Érdekes dolog ez, mert most a Zentai Magyar Kamaraszínház épületét mondanám, ahol jelenleg is nagy erőbevetéssel dolgozunk, ráadásul én itt, ennek az épületnek a falai közt lettem a színház rabja, ezek az első deszkák, amik belémégtek. Azonban, ha az életem egy másik szakaszában tetted volna fel ezt a kérdést, akkor bizonyára az Újvidéki Színház épülete ugrott volna be elsőre, ahol az egyetemi éveimtől kezdve hosszú ideig egy nagyszerű csapat részévé válhattam és számos, számomra igen meghatározó munkában vehettem részt. Még emlékszem az Újvidéki Színház régi színpadának illatára (az illatok valahogy nagyon meghatározóak a számomra), van is egy darabka bekeretezve a falamon a régi színpad deszkáiból – mindannyian kaptunk egyet, amikor felújították. Amikor pl. Magyarországra költöztem, akkor a színházhoz kapcsolható honvágyérzet egyértelműen az Újvidéki Színházhoz kötődött.

S melyik előadást mondanád most, ami meghatározta a te színházhoz való viszonyodat? 
   –  Sok meghatározó színházi élményt említhetnék, de talán a legerősebb az a Jel Színházzal, Nagy József színházával való találkozás volt. Utólag nem is tudom, hogy ha abban az időben (15-16 évesen) nem látom Szkipe előadásait, akkor is a színházat választom-e vajon, vagy a zene, az éneklés lesz a hivatásom. Ezt már sosem fogom megtudni, de a kérdés sokszor itt motoszkál bennem. De még ennek előtte, hetedikes koromban nagy hatással voltak rám az Urbán András vezette AIOWA Csoport előadásai is. A csapat Zentán működött, vehemens, (szinte félelmetes) fiúkból és néhány belevaló lányból állt össze, különleges, abban az időben még alig látott, erőteljes színpadi energiákat mozgattak meg maguk körül.

Ha pedig a legfrissebb élményeimre gondolok, amiket élőben volt alkalmam látni, akkor egy olyan színházi élményt mondanék, amikor szinte gyerekké minősülve éreztem, hogy megtörténik a csoda, az egy cirkuszi előadás volt, Slava Polunin Snow Show-ja. De ez így nem fair, mert természetesen számos csodálatos előadást meg lehetne itt most említeni.

Akkor lehet, hogy Nagy Józsefnek köszönhető, hogy most színházról beszélgetünk, s nem zenéről?
   –  Lehet, nem tudom. De valamilyen szintű mester-figura ő számomra, mint ahogy valószínűleg sokan vagyunk így ezzel. Az, hogy nagyon fiatalon alkalmam volt látni az előadásait (akár felvételről, akár élőben), halhattam, ahogy színházról, alkotásról beszél, majd dolgozhattam is vele, mindenképp utakat nyitott ki bennem. Egészen más minőségű alkotómunkát, gondolkodásmódot, és munkamódszert kell elképzelni, mint amit mi a repertoárszínházban megszoktunk. És más időbeosztást, munkaszakaszokat, melynek szerves része a szellemi és kutatómunka (mind az anyagon, mind magunkon), és szerves része a közösségi lét, az együtt alkotás. Ez számomra, aki egy repertoárszínház tagjaként a kétszer négyórás munkabeosztásra voltam „kiképezve” (kitűzött bemutatódátummal), elképesztően inspiráló és felszabadító volt.

Most is így, szabadabban szeretek inkább dolgozni, ha módomban áll, s még ha nem is sokszor nyílik rá alkalom, mindig végtelenül hálás vagyok, ha erre helyzet adódik, és olyan emberek, akik nyitottak és felkészültek az ilyen jellegű munkára. Legutóbb ilyen munka volt az Élőhomok próbafolyamata, melyben csodálatos emberi és művészi értékeket hordozó színészekkel dolgozhattam együtt Pálfi Ervin, Hajdú Tamás és Szilágyi Nándor személyében, és ahol megengedhettük magunknak, hogy kutassunk, beszélgessünk, a tematikához kapcsolódó kirándulásokat tegyünk, díszletet, kelléket gyártottunk, s akkor próbáltunk ki valamit, amikor úgy éreztük, hogy megértünk rá. Nagyon értékes közösségi együttlét, egészen különös hangulat születik ilyenkor. Egyébként a Hidegpróba munkafolyamata is hasonlóan zajlott.

De meg kell jegyeznem, nincs bajom a másik típusú, pontos próbarenden alapuló, „hagyományos” munkafolyamatokkal sem, igyekszem is betartani a tervezetet, tiszteletben tartani az emberek magán idejét, pihenőidejét, sőt, fontosnak tartom.

Trilógiaként hivatkoznak a három legfrissebb előadásodra, az Éjidőre, az Élőhomokra, és a Hidegpróbára. Te is trilógiában gondolkoztál?
   –  Egyáltalán nem, sőt, most sem gondolom trilógiának a három előadást, még ha több szálon kapcsolódnak is egymáshoz. A doktori előadásom, az Éjidő Pilinszky költészetéből kiinduló összművészeti jellegű produkció. Ebben használom édesanyám fekete-fehér szálkás grafikáit (hidegtűit), vetített formában. Úgy éreztem, hogy ezek az alkotások nagyon szépen párbeszédbe lépnek a Pilinszky-sorokkal, az előadás mondanivalójával, látványvilágával, de ebben a munkafolyamatban édesanyám teljes alkotói életútjával nem foglalkoztunk. Az utána következő két hasonló jellegű előadás a költői opuszok mellett sokkal többet merít a képzőművészetből is, és mindkét előadás vajdasági alkotók motívumaiból építkezik, egy költő és egy képzőművész párosításával. Az Élőhomok Tolnai Ottó és Petrik Pál motívumokból táplálkozik, a Hidegpróbát pedig Sziveri János és Benes József inspirálta. Mindkét előadásra a költészethez hasonló sűrített, esszenciális, metaforikus fogalmazásmód a jellemző, és ezek a produkciók valóban összekapcsolódnak, már csak azért is, mert az MMA alkotói ösztöndíjas programom és kutatásom részeként készültek el. 

És egy jó nagy adag lokálpatriotizmus is van benned.
   –  Az bizony van. Én egy vajdasági gyerek vagyok, (nevet) és ezt mindig is tudtam magamról. Teljesen egyértelművé pedig akkor vált számomra, amikor elmentem innen Budapestre, ami nem volt könnyű, és nem is terveztem hosszú ideig maradni. Ebből végül hét év lett, de nekem az első pillanattól kezdve honvágyam volt. Ettől függetlenül azt gondolom, hogy jó tapasztalat volt az a hét év, az összes nehézségével, csodás dolgok is történtek velem, szép szerepek, nagyon hasznos találkozások, munkakapcsolatok, barátok, és ugyanakkor sok küzdelem, ami sok szempontból megerősített emberileg, felvértezett és sokat tanultam belőle magamról is. Ez a hét év távollét alatt azonban tudatosodott bennem az, ami addig csak érzet volt, hogy nekem itthon van dolgom, s én elsősorban az itteni emberekhez szeretnék szólni. Én a vajdasági emberhez, közeghez, környezethez, kultúrához kötődöm elemi szinten. A Tisza ezen szakaszához, a szülővárosom vadregényes partjaihoz, a szitakötőkhöz, az iszap szagához, ami mellett felnőttem. Anno, amikor jöttem hazafelé Budapestről látogatóba, már a határt átlépve elkapott valami furcsa bizsergés, elszorult a torkom, és Magyarkanizsánál, ahol először megcsapott az iszap és a Tisza szaga, már önkéntelenül ömlöttek a könnyeim, mint egy gyereknek, hazáig.  Azt érzem sokszor, hogy az ilyen jellegű kötődések, kapaszkodók, gyökerek nélkül az ember maximum csak vegetál…mint ahogy alkotni is abból tudsz, amit magadban hordozol, abból, amiből összegyúródsz, és amit mindezekből tudatosítasz. Ezek válhatnak jó esetben egyfajta művészi kifejezésmód eszköztárává.

Ezt Dévai Zoltánnal, a Zentai Magyar Kamaraszínház igazgatójával aktívan bele is építitek a színház repertoárjának koncepciójába.
   –  Legalábbis igyekszünk. Tavaly február óta, amióta átvettük a színházat, rengeteg minden történt, ez a másfél év úgy száguldott el mint egy gyorsvonat, egy pillanatnyi megállás nélkül, de ezt nem is lehet másképp, hiszen nagyon kevesen vagyunk. De mindannyiunk szeme előtt ott lebeg a cél, az erős motiváció: szeretnénk felzárkózni, szeretnénk feltenni a színházat a térképre, láthatóvá tenni a társulatban rejlő potenciált, és ez rengeteg munkával, energiával jár. Ebben szerencsére az egész társulat partnerünk, egyrészt művészileg nyitottak és kíváncsiak a műfaji újításokra, másrészt azzal a rengeteg pluszmunkával, amit bevállalnak, építenek, bontanak, stb, hiszen nekünk nincsenek háttérmunkásaink. Ez egy kiváló csapat, amit folyamatosan igyekszünk építeni is, én úgy hiszem, megérdemlik a színészeink, hogy végre megismerje őket a szakma, szélesebb körben is. S holott a fő profilunk továbbra is a prózai színház, az elmúlt egy év bebizonyította, hogy ez a társulat minden műfajban megállja a helyét, és nagyon gyors fejlődére képes. Annak pedig kifejezetten örülök, hogy Zoli számára is fontos az, hogy foglalkozzunk az itteni értékekkel, hogy odafigyeljünk arra, hogy ez a közösség, ez a színház milyen szellemi, kulturális környezetben működik, miből táplálkozik. Ebben Zoli teljes mértékig partner, így tudunk együtt gondolkodni.

A végére még egy utolsó játékra invitállak. Ha valaki azt mondaná neked, hogy holnaptól nem teheted be a lábad egyik színházba se, akkor mit csinálnál? Összedőlne a világ?
   –  Biztos nem lenne egyszerű, de azt hiszem nem esnék kétségbe. Szerintem visszatérnék a zenéhez, ami egy picit háttérbe szorult az életemben, és ami mindig hiányzik, amikor nem tudok vele eleget foglalkozni. Számomra az éneklés valamiféle lelki gyógyír, a népdalok, népzene iránt föltétel nélküli szeretetet érzek, ha lehet ilyet mondani. Fiatal koromban, ha bánatom volt, kiénekeltem magamból, ha örömöm, akkor is. Valójában most is így van, csak ezt most leginkább magamban, egyedül teszem. Olyan nyugalmat és felszabadultságot máskor nem érzek, mint éneklés közben. Olyankor kisimul a lelkem. Míg a színházban sok minden felkavar, felzaklat, sok stresszel jár, addig a népdal nekem a belső csend, a harmónia, a teljes nyugalom jóleső érzése. Ott csak te vagy és a dal. Szóval, ha kitiltanál a színházból, azt hiszem nem esnék pánikba, de azért lennének elvonási tüneteim (nevet). Leginkább talán azért, mert ha fizikailag el is vennéd tőlem, az agyamat – főként, hogy vizuális típus vagyok - valószínűleg nem tudnád leállítani, így minden bizonnyal komoly harcaim lennének, hogy mit kezdjek azzal a sokminden őrülettel, ami felhalmozódik bent a fejemben. Nem tudom, lehet, hogy akkor színházat játszanék a szobámban, mint a gyerekek, vagy az utcán, vagy a Tisza parton.