Bognár Anna nyílt tekintetű, mosolygós, visszafogott. Színésznő. Szeptembertől a Nemzeti Színház társulatának tagja. A Kőszegi Várszínház Galóca előadásábanFotó: theater.hu fotó - Ilovszky Béla
Bognár Anna nyílt tekintetű, mosolygós, visszafogott. Színésznő. Szeptembertől a Nemzeti Színház társulatának tagja. A karcsú, szalmaszőke lány halkan, néha pirulva beszél eddigi pályájáról, örömeiről, ragaszkodásáról – néha hosszú percekig tartja maga előtt a púpozott kanál gyümölcsös rizst, mire egy-egy gondolatmenet végére ér –, mesél a csapatról, ahonnan indult, a nagyokról, akik közé került. Hogy miért választotta a színpadot? Hátradől, mintha keresztbe akarná fonni a karját, de aztán mégsem, rám néz, és azt mondja: nem tudom. Ezután persze hosszasan fejtegeti, hogy miért… és közben végig rám szegezi tekintetét, hogy ugye értem. A szeme tele van megfoghatatlan titkokkal. Néha tükröződni engedi a naiv kislányt, a nőt, a színésznőt, de aztán újra csak abba a fátyolosan titokzatos, zöldeskék szempárba mered az ember. És próbál olvasni belőle…
- Nyáron egy kortárs szerző vígjátékában dolgoztam Jordán Tamással Kőszegen – cserfes szolgálólányt játszottam. Nagyszájú, flegma, egyszerre vonzó és egyszerre taszító figura volt. Sokszor szembe találom magam a naiva szerepekkel – hála a „szőke lányka” mivoltomnak – de ez bonyolultabb lélek volt. Olyan, aki mindenre hajlandó egy kis pénzért, de mégis van a romlottságában valami vonzó, hiszen minden férfi szerelmes lesz belé. Söptei Andrea volt a darab női főszereplője, akitől sokat tanultam. Nagyon kedves volt hozzám, segítőkész. Igazán jó volt figyelni, hogyan dolgozik egy „érett” színésznő. Szeretem nézni, ahogy a többiek próbálnak. Én az a típus vagyok, aki mindig ott ülök próbákon, akkor is, ha nincs éppen dolgom. Andreával egyébként már találkoztam, hiszen ő is játszik a Holdbeli csónakosban, amibe én külsősként kerültem be a Nemzetiben.
- Ősztől pedig már nem csak mint külsős dolgozol a színházban…
- A Nemzetivel való kapcsolatom valójában Jordán Tamásnak köszönhető, és annak, hogy több évig voltam tagja az Atlantis Színháznak, ami egy alternatív csapat. Az Atlantis régóta a Merlin Színházban működik, aminek Jordán volt az igazgatója. Többször rendezett és tanított is minket. Innen az ismeretség. Aztán egyszer csak telefonált, hogy lenne-e kedvem egy nagyon pici szerepet elvállalni külsősként a Holdbeli csónakosban, a Nemzetiben. Tavasszal pedig felmerült, hogy Mohácsi János megnézne, mert évad végén rendezi a Sárga Liliomot. Találkoztunk, kiválasztott, így most vele próbálok. Ezek után, mivel már két darabban is szerepeltem, Jordán Tamás felajánlotta, hogy legyek a színház tagja a következő évadtól.
- Egyszer csak berendelt az irodájába?
- Nem. Volt egy társulati ülés valamelyik este, évad vége felé, és szóltak a titkárságról, hogy azon ott kellene lennem. Kíváncsi voltam, hogy miért, hiszen ez a társulat tagjainak szól, de mondtam, hogy jó, elmegyek. Utána hívott fel Tamás, hogy be szeretne mutatni a többieknek, mint új társulati tagot, és hogy mit szólnék. Nem hittem el. Mivel már régóta ismerem, tudom, hogy nagyon szeret ugratni mindenkit. Több híres történetet mesélhetnék, hányan estek már a csapdájába. Ezért először valami olyasmit mondtam, hogy jó vicc. Mire közölte, hogy ez most tényleg komoly. Azóta sem tértem magamhoz. - Nem is sejtetted, hogy elérkezik ez a pillanat?
- Egyáltalán nem! Tavaly ősszel eljöttem az Atlantisból – több év biztonság után beleugrottam a semmibe. Csak a vágy volt bennem, hogy tágítsam a határaimat. Úgy éreztem, hogy ott már nagyon „egyfélét” csinálok, ami a csapatnak sem volt jó, és nekem sem. Gondoltam, derüljön ki, hogy még miket lehet, miket tudok… Felmerült bennem az is, hogy egyáltalán kell-e ezt nekem csinálni. Hogy itt és így kell-e, vagy tudom máshol is, egyedül is… Az Atlantisban nem kellett ilyenen gondolkodnom, egyik feladat jött a másik után, nem voltak kérdések, olyan „természetes” állapot volt. Elbizonytalanodtam. Most érintett meg először, hogy nem minden olyan egyértelmű. Amikor nem keresett meg senki, amikor nem hívtak, nem volt könnyű. De aztán szerencsére megcsördült a telefon.
- Hogy fogadtak a kollégák a Nemzeti Színházban?
- Hát… még nem próbáltam sokat… Én is, azt hiszem, furcsán néznék magamra, hogy így az ismeretlenből – mert senki nem ismert – odakerültem. Ezt a furcsa nézést érzékeltem, de olyan jóindulatúan volt furcsa. Nagyon sokat segített eddig mindenki, akivel kapcsolatba kerültem. Eddig csak tanultam. Persze tudom, hogy előbb nekem kell bizonyítanom – itt senki nem fog anélkül elismerni, hogy ne tettem volna le valamit az asztalra. Bevallom, egy kicsit még meg vagyok szeppenve…
- Miért lettél színésznő?
- Nem tudom… lehet, hogy pont azért, mert én az életben sokszor zavarban vagyok és nagyon gátlásos vagyok, rihegek-röhögök össze-vissza… talán ott meg tudom élni, amit egyébként visszafojtok meg „elnyusziskodom”. Amit nem merek megtenni vagy vágyom rá, azt a színpadon meg lehet csinálni.
- És ott meg mered tenni?
- Nagyon nehezen. Nekem mindig szükségem volt arra, aki „kiveri” belőlem. Én nem az vagyok, aki rögtön megmutatja, aztán tessék választani… hanem – lehet, hogy ez rosszabb fajta – inkább az vagyok, akit addig kell „ütni”, amíg vagy sikerül vagy nem. Aki élvezi, hogyha ütik-vágják, hogy mutasson valamit, ami nagyon más. Ez a „gyötrődés” vonz a színészetben. - És ha nincs aki „üssön”?
- Akkor én sanyargatom magamat… ha nagyon nincs segítség, és tudom, hogy mit kellene tenni, mi az elvárás, akkor azért tudom én kényszeríteni magamat...
- Egy bizonytalan, visszafogott lány hogyan hozza meg a döntést, hogy a színpad lesz az élete?
- Volt ebben sodródás és tudatos döntések egyaránt.. Szavalóversenyek, diákkori színjátszókörök, aztán a Pince Színház színi iskolája. Ott találkoztam Horgas Ádámmal, aki mozgást tanított. Egy évvel később Ádám saját társulatot alapított és szólt egy-két tanítványának. Így született az Atlantis társulat. Meghívtunk tanárokat és tanulgattunk. Teljesen önerőből - mi dobtuk össze a pénzt, meg pályáztunk. Fizetésünk még nem volt. Én közben egyetemre jártam, amit azóta el is végeztem. Magyar szakos voltam. Az Atlantis tudatos választás volt. Életforma. Nem főiskolai előkészítő volt, nem délutáni foglalkozás, hanem egy pénz nélküli napi huszonnégy órás elfoglaltság. Ezt kevesen tudták elfogadni, és még kevesebben vállalni. Közösen választottuk, akartuk, szerettük. Abból éltünk – inkább csak éldegéltünk –, hogy kisebb szerepeket játszottunk külsősként színházakban, vagy táncoltunk zenés darabokban. Akkoriban sok verset mondtam gyerekműsorokban, voltam műsorvezető a Cimborában, elkezdtem szinkronizálni, reklámokhoz adni a hangom. Eredetileg iskolaként indultunk, aztán később elkezdtünk előadásokat csinálni. Hét évet töltöttem ott. A társulat még ma is működik, de – nyilván ez egy logikus érési folyamat – most, velem együtt lépett ki még pár ember, akikkel kezdtük. Rengeteget játszottunk együtt, nagyon sokat tanultam. Egyszerűen ki kell próbálnom magam máshol is. De ez nem azt jelenti, hogy bármi ellenérzésem lenne velük kapcsolatban. Sőt. Nekem mind a mai napig az „a” színház. Az Atlantis. Horgas Ádámot ma is „mesteremnek” tekintem. Ott tanultam meg, hogy a színház igazi csapatjáték. Azért is furcsa most egy kicsit minden körülöttem, hiszen hosszú évek után egyedül kell boldogulnom, bizonyítanom. Én eddig még mindig csak csapatban, egy társaság részeként munkálkodtam.
- A főiskola, a diploma sohasem volt cél?
- Volt egy év, amikor mindannyian beadtuk a jelentkezési lapot – az egész Atlantis, hogy lássuk, meddig jutunk. Engem az első rostán kivágtak. Így nem változott semmi, visszamentem a színpadra, és tovább dolgoztam a csapattal. Később sem jutott eszembe újra próbálkozni. Egyszerűen nem volt fontos. Inkább az volt érdekes, hogy minél több helyzetben kipróbálhassam magam, minél több dolgot tanuljak. Zongorázom, jól beszélek franciául, tanulok jazz éneklést, modern táncot, még szteppelni is tudok. Számtalan dolog, amibe belefogtam, megtanultam, és remélem, hogy egyszer majd hasznos lehet
- Hátha pont egy franciául beszélő szteppelni tudó zongorista színésznőre lesz szükség valahol, aki még énekelni is jól tud…
- Ki tudja… ezért is szeretem ezt a szakmát… így van alibim, hogy sok „hülyeséget” csinálhassak… ami egyszer majd mind jó lesz valamire…
Ezzel eltűnik szájában az utolsó kanál gyümölcsrizs, és az üres kehely fölül huncutul rám néz. Azzal a titokzatos, mégis sokat mondó tekintettel…
