Páskándi Gézára, a  Szatmárhegyen 1933-ban született Kossuth- és számtalan más díjjal kitüntetett  költőre, drámaíróra és számos más műfajban maradandót alkotó érzékeny emberre emlékezni könnyes gyönyörűség.

Mert az élete csupa szenvedély, hit, keserűség, ragaszkodás, szeretet, harc, megaláztatás, túlélés és ismét harc, mellőzöttség, igazmondás, útkeresés, betegség és halál.

De a megszületett szép szavakból szőtt versek, torokszorító vallomások igazak, megrendítőek, símogatóan gyógyítóak és lágyan ölelőek.

Konok  hittel,  bölcsen és megnyugtató higgadtsággal szól életének és lelkének fájdalmas szakaszáról:

„Nem tartozom immár senkinek.

A talmi háládatosság Prokrusztész-ágyát -imé - tűzre dobtam.

S ettől fogva Istenen kívül már csak 1956-nak vagyok hálás, amely újra megmutatta nemzetem régi méltóságát."

Legyünk ma vele, érezzük Őt, hiszen hozzánk szól, nekünk vall, gyönyörűszép szavakkal boldogan és boldogtalanul.