B. Zs.: Mivel egy kevéssé ismert darabról van szó, először is kérlek, ismertesd néhány szóban, hogy miről is szól a Himnusz!

Cs. Zs.: A darab, egy – a társadalom perifériájára szorult – család helyzetét mutatja be. Voltaképpen ismerős történet. Ha körülnézünk magunk körül, ezer hasonlót látunk (vagy éppen mi is ebben élünk): szegénység, nyomor, alkoholizmus, családon belüli erőszak és persze az elkerülhetetlen „jóakarók” pártolgatása, jó tanácsai. Aztán egyszer csak betelik a pohár és elszabadul a pokol. Röviden azt hiszem, ennyi.

B. Zs.: Csak úgy repkednek a súlyosabbnál súlyosabb szavak. Azért, hogy a potenciális nézőket nehogy rögtön elijesszük az előadásodtól, egy igen furcsa dologra kérnélek: ajánld a Himnuszt! Vagy szalonképesebben: meséld el, hogy mi a jó ebben az előadásban!

Cs. Zs.: Először is arról beszélnék, hogy mi az, ami engem megfogott a szövegben. Formáját tekintve egy nagyon zárt szövegről beszélhetünk, amely igencsak felfokozott állapotú játékmódot igényel. És azt hiszem, nem túlzás azt állítanom, hogy az előadásban sikerült megfogni egy olyan mély állapotot, amit szerintem színházban manapság nagyon ritkán láthatunk. Őszintén bevallom, a kialakult eredmény engem is meglepett. Az a sűrűség, amellyel dolgoztunk, s aminek az eredményét a nézők elé tártuk, lehet előnye és hátránya is az előadásnak, ez nagyban a nézői ízlés kérdése. Egy meglehetősen mély pontra juttatja a színészt, esetenként pedig – legalábbis ebben reménykedem – a nézőt is. És éppen ezért nagyon hangulatfüggő, hogy valaki rá tud-e csavarodni erre az életérzésre, erre a nagyon is prímér, ösztöni, állatias létmóduszra, vagy sem.

B. Zs.: Tehát ne könnyed komédiára számítsunk…

Cs. Zs.: Nem szeretnék zsákbamacskát árulni: az előadás hangulata nagyon sötét. És nem csak a végkimenetele szomorú, hanem az egész világa: egy fáradt, mondhatni másnapos, szinte delíriumos hangulat jellemzi végig. Ha viszont valaki szereti az erős formákat – ahogy például én igen -, akkor elmondhatom: ebben a szövegben – és természetesen az előadásban – nincs hiány belőlük. Férfiasan bevallom, engem is rendesen megdolgoztatott. Azt vettem észre, hogy minden eddigi, általam használt, megszokott formát ledobott magáról. De ettől is vált végtelenül izgalmas kihívássá. Teljesen másképpen kellett dolgoznom vele, mint ahogy korábban megszoktam: a lecsupaszított emberi valóságokig vitt, oda, ahol már minden végletesen leegyszerűsödött. Egyfajta rutinig vezetett el: mintha folytonosan ugyanaz ismétlődne, minden nap ugyanaz történik meg újra és újra, de mind felfokozottabban, egyre vadabb és vadabb szintekig jut el a történet, egészen a családon belüli erőszakig, az alkoholizmus és szegénység problémájáig. A szöveg nagyon furcsa játékot játszik velünk: úgy tesz, mintha semmi nem változna, rutin – mondom megint – de közben mégis egyre csak fokozódik, egyre mélyebbre süllyednek a szereplők. Egyfajta lüktetés jellemzi végig. És persze adódna, hogy a rendező meglovagolja ezt a lüktetést. De azt vettem észre, hogy nagyon csínján kell vele bánni, sőt a színésznek sem szabad megengednie magának, hogy rámenjen erre, nem szabad még egyszer aláhúzni ezt a dinamikát, mert akkor kioltja saját magát. Sőt, épp hogy mindennek ellen kell állnia a lüktetésnek, és akkor feszül ki a játék igazán. Ez persze el is tudja fárasztani a nézőt, de ha sikerül mégis megragadnunk a figyelmét, akkor eljuthat oda, hogy kíváncsi legyen, vajon mi történhet még a két szereplővel, van-e még lennebbi pont. És mindig kiderül, hogy van. Rendezőileg ezt tartottam izgalmasnak benne, s gondolom, hogy a nézők számára is ez az igazán érdekes.

B. Zs.: Feltűnt, hogy újra és újra a „mély” kifejezést használod. Ez a szó egyszerre jelent túl sokat, ugyanakkor nagyon is keveset, ha csak úgy általánosságban használjuk. Milyenfajta mélység az, ami a Himnuszra jellemző?

Cs. Zs.: Azt hiszem, kétféle értelemben is használom ezt a szót. Először is az érdekelt, hogy hogy jut el az ember egy ilyen lecsúszott, vagyis „mély” állapotba. És ez elsősorban nem a színészi megoldások szintjén, tehát nem formailag, hanem emberileg, lélektanilag érdekelt. Kerestem a létnek azt a mélypontját, ahol egy család – férj és feleség – életében már igazából mindenféle emberi kapcsolat leszűkül arra a tizenöt percre, amikor éjszaka találkoznak a tévé előtt. Hogy marad-e itt még valami emberi, valami emberséges, mondanám: intim. Hajnali négy és öt között, mielőtt a férfi elmegy a gyárba dolgozni, ebben a tizenöt perces időintervallumban találkoznak egymással, ekkor vannak a beszélgetéseik. Arra voltam kíváncsi, hogy is néz ki a szeretet ebben a közegben, a lét ilyetén perifériáján. És érdekes mód, a két fél, ezekben a pecekben normálisan kommunikál egymással. Persze a szó két idézőjel közé teendő. Aztán az érdekelt, hogy milyen ez az élet az elszenvedő, a feleség szemszögéből. Meg, hogy hogyan nyeli el mindkettejüket a társadalmi gépezet, hogyan darálódnak be egyre jobban.

A mélység szót viszont egy másik értelemben is használom. Egyfajta érzelmi mélységről beszélhetünk, ami, paradox módon éppen a rutinba van csomagolva.

B. Zs.: Ez kicsit homályos…

Cs. Zs.: Én úgy fogalmaztam meg, hogy a rutinhoz, a régi idők emléke miatt ragaszkodnak. A fiatalság, a kezdetek idejéről van szó, amikor két ember között kialakul egy tiszta ragaszkodás. És ez a másik iránt érzett ragaszkodás mindvégig megmarad. Mindegy mit csinál a másik, mégis azt érzi a társ, hogy ez az ember nem ilyen, lehetne több, csak a helyzete sodorta abban a szituációba, amibe végül is belekeveredett. És a végén, a darab utolsó jelenetében a férfi ráérez valamire: egyfajta megnyugvás lesz úrrá rajta. A gyilkos megnyugvása: végre megszabadult ettől a nyomasztó külvilágtól, a jóakarók kegyelemkenyerétől. Amikor megöl mindenkit, aki segített rajtuk, felsóhajt: „Na, megoldottam a problémát.” Végre ösztönösen cselekedett, végre a családjáért és magáért tett valamit. Persze ettől nem oldódik meg minden, sőt odáig fajul mindez, hogy a férfi végül a feleséget is megöli, legalábbis az én átiratomban. Persze ez is egy érdekes helyzet, ugyanis az asszony szinte kéri, hogy öljék meg. Számára már mindennek vége, már rég nincs tovább élet, és akkor marad ez a fajta kötődés, ami mindent túlél. A sors fintoraként, valahogy a két ember visszatalál egymáshoz, és elkezdenek figyelni a másikra.

Ezen a ponton találtam meg ennek az egész történetnek a perverz szépségét. Mert egyébként ebben a világban, mármint a darabéban, nagyon nehéz megtalálni bármiféle szépséget. Ez viszont kétségtelenül jelen van. Ez a fajta szeretet az, ami egy nagyon kicsavart módon, de mégiscsak szép. És ezt a szeretetet a rutin alapozza meg: ahogy például minden éjszaka hazajön a férj és elénekelteti a nejével a Himnuszt. Valahogyan ez is az összetartozásról szól, még ha ilyen furcsán is. Vagy amikor a férj hazajön a gyilkosságok után, akkor is azt kérdi ez a nő, hogy hol volt, miért nem jött haza, hogy énekeljenek. Itt is valahogy az működik, hogy ragaszkodik ez az ember valami sérthetetlenhez, az emlékezéshez, az jobb idők emlékéhez. És ez, azt hiszem, nagyon is általánosan emberi. Ha valami rossz történik, akkor is megyünk tovább, vágyva a kevésbé rosszra. Az előző rossz tehát egyszer csak jóvá alakul, a mostani rosszabb fényében. Furcsa dialektika, de azt hiszem, hogy jellemző. Így lesznek ezek a figurák is emberségesek. Nem robotok tehát, még akkor sem, ha a külső jelek mind azt mutatják, hogy itt nem változik semmi, hogy itt minden mechanikus. Mégiscsak emberek.

B. Zs.: Hősök?

Cs. Zs.: Az tán túlzás. Inkább antihősök. Van egy társadalmi szituáció, amiben léteznek, egy szociális helyzet, ami predesztinálja őket, amiből nem tudnak kilépni. És azért is antihősök, mert nincsenek pozitív fellépéseik, megnyilvánulásaik. Jogosan kérdezhetnénk: „Miért nem engeded meg, kedves feleség, hogy elvigyék a férjet elvonókúrára és akkor végre megszabadulsz tőle? Kedves férj, miért vered a feleséged? Miért énekelteted vele éjszaka a Himnuszt?” De tudjuk, hogy mindez, mindegyik ilyen gesztus egy-egy társadalmi visszacsatolás, egy visszavágás, megtorlás. Tehát azért nem hősök, mert nem uralják a sorsukat, hanem mindig csak reagálnak a külvilágra. S bár nem pozitív figurák, mégis meg lehet őket szeretni a sok atrocitás miatt, meg lehet érteni őket valahol. Valami külső hatalom szorítja őket be ebbe a zártságba, ebbe a dobozszerű létbe. Bármit csinálnak, nincs kilépés felfele, csak lefelé, csakis lecsúszás van, szegénység, alkohol, erőszak.

Ez egy társadalmi kérdés, ami számomra is megfejthetetlen, ezért is érdekel. A jelenséget el is ítélhetem, ha akarom, de végső soron meg is érthetem, hiszen a sok mocskot, ami körülveszi ezeket az emberek, valahogy fel kell dolgozni, le kell vezetni, el kell felejteni. Ez persze egy romantikus értelmezése a dolognak és senkit nem ment fel a tettei súlyától, de mégis érthető valahol.

B. Zs.: Még egy utolsó kérdés: említetted, hogy ez az előadás minden általad eddig használt formát ledobott magáról, s ezért utakat kezdtél keresni. Hogy dolgozol általában, és hogy volt ez most?

Én, ha kézbe veszek egy szöveget, akkor rögtön képileg kezdem látni. És ha ez nem történik meg, akkor nem tudok mit kezdeni vele. Itt is először így volt: elolvastam a szöveget, s rögtön láttam hozzá egy képi világot. De érdekes mód a végén viszont épp fordítva alakult. Szóval a Himnusz ebből a szempontból is kivételes. Ahogy elkezdtünk dolgozni vele, az íróasztal mellett látott képek elkezdtek eltűnni, egyre egyszerűsödött minden, de úgy, hogy nem sajnáltam lemondani semmitől. Nagyon sok technikai dolog eltűnt, például vizuális effektek, díszletelemek. Egyszerűen nem volt rájuk szükség. És éppen emiatt kellett meghaladnom önmagam. Eddig mindig a képeket láttam először és a világukat töltöttem meg „lélekkel”, de most épp fordítva történt: minden képiség eltűnt, mindent kivettem belőle, és maradt ez a fémdoboz szerű, karton bútorokkal berendezett világ, olyanszerű, mint egy szemeteszsák. Vagy még pontosabban: a tévé és a szemeteszsák közötti átmenet.

Általában szeretem a hatásos formákat, az abszurd figurákat, karaktereket, de ezeket mind el kellett dobnom, nekem is meg kellett szabadulnom a rutinjaimtól, hogy ezt a szöveget meg tudjam valósítani. Ez meglehetősen felszabadító volt. Az íróasztalnál könnyen megvalósíthatónak látszó szöveg kimutatta a foga fehérjét: az elképzeléseim alapján csak pár percig működött, aztán folytonosan halt meg. Így minden előrecsomagolásról le kellett mondanom. A nagyon képi gondolkodásból át kellett állnom egy nagyon is lélektani gondolkodásmódra. És ezért is szeretem nagyon, mert egy másik oldalamat tudtam megismerni általa.