Máté Gábor 2003-ban végzett színészosztálya először a kulináris élvezetek kapcsán a migrénes csirkéről mesélt, aztán belemenekült az éjszakába, tavaly éjfél tájban pedig elmondta, hogy mi baja. Az idén egy eposzba kezdtek. Az első ének Járó Zsuzsáról szól.

Furcsa műfaji kísérlet indult tavaly Zsámbékon. Az AlkalMáté Trupp akkor a gáska, azaz a társulat, az együttgondolkodó, azonos értékeket képviselő közösség fontosságát fogalmazta meg egy lazán összefűzött jelenetekből álló, pszichodráma elemeket és személyes kitárulkozást sem nélkülöző előadásban, amely egyéni sorsokon keresztül boncolgatott általánosabb, generációs kérdéseket. A kísérlet folytatásaként a Színházi Bázison idén bemutatott Járó Zsuzsa című előadás bizonyos esetekben távolságtartóbb, összességében azonban sokkal zavarba ejtőbb, mint az előző produkciók.
A Migrénes csirke történetei a mirelit pizzától a kagylófőzésen át a Túró Rudiig kedves vagy vicces anekdoták voltak, a BelemenekülŐk Dévényi Ádám szerzette dalai tiszta szerepjátszást igényeltek. Az osztály/csapat/társulat tagjai tavaly óta viszont nem elsősorban szórakoztatnak. A beavatatlan, a nem bennfentes úgy érzi magát, mintha egy ablakon keresztül kilesné ismeretlenek vallomásait. Mert a mesélő és a történet nem csupán véletlenül esik egybe.

Nem az a kényelmetlen, hogy nem kínálják fel az azonosulás lehetőségét, hiszen van rá esély, hogy hasonló problémával küszködő néző üljön a játéktérrel szemben. A helyszín, a díszlet és a jelmezek eleve a jófajta otthonosság érzetét keltik. A hangár nyitott hátsó ajtaján kilátunk a zöldbe, és megint begurul egy autó (igaz, ezúttal nem a sarokra ugranak le, hanem a szülészetre tartanak). A papírhengerek az antikvitásba repítenek vissza, Száraz Dénes Poszeidónként jelenik meg a vasvillával - nem véletlenül. A fiúk szoknyái ezen felül és a lányságon kívül még mintha a tavalyi betyáros bő gatyákat is idéznék. Az ingek és kinyúlt pólók sem véletlenül kerültek a játszókra, továbbá a lányok haja is azért van feltűzve úgy, ahogy. (A spoilerekre nem kíváncsiak most ugorjanak egy sort: e felsőruházat és frizura oka az, hogy a címszereplő előszeretettel hordja ezeket.) A feszengés azért van, mert nem tudjuk, a jegy megváltásával jogunk van-e véleményt formálni egy emberről, akit annak ellenére nem ismerünk, hogy még a hálószobájának az ajtaját is kinyitja előttünk. Közszemlére teszi magát, de nem tudjuk, ezalatt mi zajlik benne. Persze, felnőtt nő, aki mérlegelte, milyen titkait osztja meg velünk, idegenekkel, mégis harcol a nézőben az intimpista, az empatikus és a racionális én.

Körülbelül két órát tart Járó Zsuzsa élete. Eposzokhoz méltó körmönfontsággal és részletezettséggel, no meg versmértékben, ismerjük meg a széphátú újhószíntavi nimfa családfáját, születésének körülményeit, és a korszakot, hiszen két apró utalásban a hetvenes-nyolcvanas évek magyar történelmének és átlagos hétköznapjainak eseményei is megemlítődnek. A rövid gyerekkor után sikertelen házasság és sikertelen főiskolai felvételik következnek. A Vas utcai eredményhirdetés feltehetőleg a valóság kísérteties mása, mindez a nézőtéren ülő tapasztalatokkal rendelkezők reakcióiból egyértelműen leszűrhető. (Bónuszként néhány jelentőségteljes pillantásból és hangsúlyból azt is megtudhatjuk, kik voltak 1995 és 1999 között a Színművészeti Főiskolán a "problémás" hallgatók. És a névsorokat hallgatva azon is elgondolkodik az ember, kiből mi lett. De ez igazán csak mellékszál az előadásban.) Aztán eljön a sikeres felvételi - és ami utána következik, arról nehéz véleményt mondani, hiszen az egy másik ember, jelen esetben Járó Zsuzsa életének, jellemének megítélése, kinek-kinek vérmérséklete szerint. Nem tudjuk, mi az igaz, és mi a fikció. Nem ismerjük a valódi szereplőket. Aki be tudja azonosítani a neveket és helyzeteket, hallhatóan másképp nevet, vagy éppen hogy nem nevet.

Az előadásban nincs semmi pátosz, ám mind a prózában, mind a dalokban benne sűrűsödik a csöndes, hétköznapi líra - pontosan úgy, mint az Amélie csodálatos életében, amelynek narrációs módját meg is idézik -, és a nagy-nagy szeretet Járó Zsuzsa iránt. Aki egy jelenetben a fáklyát tartva igencsak nehezen tartotta vissza kacagását. Hogy a játszótársain vagy saját magán mosolygott-e, az ő titka marad.