- A még saját társulat nélkül működő Budaörsi Latinovits Színház egy formálódó műhely. Hogyan szólt a felkérése?
Frigyesi András igazgató és Berzsenyi Bellaagh Ádám művészeti vezető azzal keresett meg, hogy valami olyasmi előadást szeretnének, ami egyszerre klasszikus, tehát nem egy avantgárd vagy egy nagyon formabontó valami, hanem egy történetet végigmesélő, ami azért legyen fiatalos és legyen kortárs... Nekem egyből Szép Ernő jutott eszembe, az abszolút végigkövethető történetek, érzelmes sztorik, ugyanakkor mélységük van és humoruk. Ráadásul régóta szeretném kifejezetten ezt a darabot, a Fiú, leányt színre vinni, először 2009-ben olvastam, akkor akartam megcsinálni még a főiskolán, hogy az ottani negyedéves vizsgarendezésem legyen, aztán nem emellett döntöttem. Utána kiderült, hogy a dramaturgunknak, Faragó Zsuzsának is nagyon szeretett darabja, és ő is úgy van vele, hogy már régóta ajánlgatja rendezőknek – tehát kiderült, hogy egy húron pendülünk.

- Ez egy jellemző Szép Ernő mű?
Egyáltalán nem, ez egy nagyon fura darab Szép Ernő színművei között. Általában az embernek eszébe jut, amikor Szép Ernő nevét hallja, az a fajta finom költészet, ami az ő nyelvezetét jellemzi; na ez a darab nem ilyen. Természetesen ebben is vannak azért szépernőizmusok, de alapvetően sokkal modernebb, a közepén egy eléggé rendhagyó szerelmi történettel. Tulajdonképpen egy szerelmi háromszögről van szó, bár a darab inkább fókuszál egy párra, akik a történet legelején egymásra találnak abban, hogy nem akarnak nem csak, hogy egymásra találni, hanem senkire sem. Két modern hősről van szó, akik azt mondják, hogy „Nem akarok házasodni, egyáltalán nem akarok kapcsolatot az életembe, elegem van ebből az egész dologból, én az életből csak egy bizonyos szeletet kérek, és az emberekből is csak egy bizonyos szeletet. Nem akarok felelősséget vállalni a másikért, hanem csak szabadon létezni” - és köt ez a két ember egymással egy szerződést, miszerint ők levédik egymást. Tehát úgy tesznek, mintha ők egy pár lennének, de valójában ők nem egy pár, nem lehet közöttük semmi és nem szerethetnek egymásba.

- Önnek miért vált fontossá ez a darab már első olvasásra?
Az tetszett meg benne, hogy itt van egy nagyon erőteljesen az ész, az agy által diktált elképzelés, hogy ők azt mondják, „Mi fölülemelkedünk az ösztöneinken, mi fölülemelkedünk a természeten, és eldöntjük, hogy hogyan akarunk élni!” És aztán azt nézhetjük végig, ahogyan ez elbukik. Nekem ez a fajta filozófia, hogy a természetet nem lehet valójában legyőzni és leigázni, ez nagyon tetszik. Az is tetszik, ahogy ezek mind rezonálnak vagy rímelnek személyes dolgokra, asszem mindannyiunk életéből, akik most létrehozzuk ezt az előadást. Én alapvetően úgy szeretek dolgozni, hogy nagyon szabadon hagyom a színészeket, tehát nem vagyok ez a rögtön diktáló típusú rendező, inkább azt szeretem, ha közösen találunk megoldásokat. Tehát, hogy tényleg megtörténjen, ahogy mondani szokás, hogy az agyunkat kölcsönadjuk egymásnak, és akkor valóban együtt találunk ki szinte mindent. Ehhez nyilvánvalóan, különösen egy ilyen sztorinál, ami elsősorban az érzelmekről és a kapcsolatokról szól, elengedhetetlen, hogy egymás között beszéljünk a saját életünkről is.

- Az előadás mit kezd a darabnak azzal az szintjével, amelyben reflektál a háború előtti életérzésre, a bizonytalanságra? Ez hogyan jelenik meg ebben a kortárs feldolgozásban?
Nagyon finom Szép Ernő ebből a szempontból, és ez nincs nagyon benne. Ugye ezt mi mindig innen nézzük, ahol már tudjuk, hogy akkor mi jött aztán. Nem tudható pontosan az sem, hogy mikor íródott ez a darab, feltehetően ’36-37 körül. Nem nagyon sejtették, hogy mi lesz itt mondjuk két év múlva. Van egyfajta kiábrándultság a szereplőkben, de nincs benne ez a társadalmi szorongás. Egyáltalán, a társadalommal, mint olyannal, nem foglalkozik különösen. Foglalkozik egy körrel, egyfajta értelmiségi, művész fiatalsággal, és föl-fölvillant sorsokat, de ezek inkább a pénztelenségről szólnak. Eredetileg egy jazzklubban játszódik az első felvonás, megkerestük a mai megfelelőjét, így nálunk ez egy romkocsma. Nem nagyon kellett sok mindent változtatni, mi úgy adjuk elő ezt a történetet, hogy ez ma játszódik, és nagyon sok minden tökéletesen rímel. Tehát a történeten nem nagyon kellett csavarnunk, még a szövegen se. Amin dolgoztunk inkább sokat Faragó Zsuzsával, az az volt, hogy jobban ki legyenek fejtve a sorsok, amelyek feltűnnek. Tehát Szép Ernő igen nagyvonalúan beleír még figurákat, akiket aztán ott is hagy, és mi szerettük volna, hogy ők picit gazdagabban legyenek ábrázolva, ne csak statiszták legyenek, akik a főszereplők körül vannak, hanem nekik is legyen egy-egy meséjük, és lássunk bele jobban az ő életükbe is.

- Lisztopád Krisztina díszlet- és a jelmeztervezővel főiskolás koruk óta dolgoznak együtt, ez egyfajta közös vizuális nyelvet jelent?
Igen, nem kellett agyonmagyaráznom neki, hogy mit értek romkocsma alatt. Itt ezen kívül azt kértem tőle, hogy bontsuk meg a terét a színházteremnek, kicsit bolondítsuk meg és hozzuk közelebb a nézőkhöz a játszókat. Ha most szigorúan összeszámolom, akkor ennek a díszletnek lett öt szintje, és ez nagyon jó játéklehetőségeket ad. Szerintem nagyon izgalmas a díszlet, rendkívül érdekes látványvilága lesz az előadásnak.

- Ebbe illeszkedve a ruhák is maiak?
Igen, a szereplőink abszolút mai emberek, itt elsősorban a közegben gondolkoztunk, hogy akik itt bejárnak erre a törzshelyre, ők a mi saját életünkből kik. A három főszereplő például egy titkárnő, egy vegyész és egy kicsit idősebb cégvezető. Nem volt nehéz megtalálni, rendkívül ismerősek ezek a figurák. Ettől kezdve már a jelmezben is így gondolkozik az ember.

- A lírai Szép Ernőt akkor ne is keressük?
Ez egy nagyon modern mű, egy kortárs világot akart Szép Ernő megmutatni. Az akkori köznyelven beszélnek, jellegzetesen Budapesten, és az akkori legmodernebb csőbútorok vannak benne... Tehát ez nem az a fajta Szép Ernő, a ligetes vagy a vidékes, mint például a Patikában vagy a sokat játszott többi darabjában, hanem kifejezetten egy belvárosi, modern, kortárs közeg és történet, a maga hűvös racionalizmusával, ami fedi az egészet, de alatta persze ott lapul egyfajta érzelmesség. Ennek a kettőnek a viszonya egymáshoz, az szül valamiféle lírát, természetesen. És mi ebbe tettünk még dalokat is, amelyek Szép Ernő versei megzenésítve, mert bizony volt bennünk törekvés, hogy legyen ennek a történetnek azért költészete. Négy különálló dal lesz benne, élő zenével, a zenekar végig a színpadon van, és sok aláfestő zene is hallható majd. Márkos Albert a zeneszerzőnk, a megzenésített Szép Ernő versek kifejezetten songok lesznek, tehát szituációba helyezve, ahogyan zajlik az élet, úgy hangzanak el közben. És sokféle zene ötvöződik, jazz-es hangzások ugyanúgy, ahogy népzenei, keleties, illetve szerb dallamok, izgalmas zenei világot alkotva a romkocsmában, illetve a színházban….