Szép Ernőről sok mindent lehet, sőt érdemes tudni. Ehelyt két ilyen mindent emelnénk ki: azt, hogy, Molnár Ferenccel egyetemben, a magyar nyelv egyik megújítója, méghozzá mindketten úgy újítottak, hogy az utca és az éjszaka nyelvét vitték fel a színpadra. Ez a nyelv a szegények, a megalázottak és megszomorítottak nyelve: a kis cselédeké és az ordas csibészeké, illetve a magukat arisztokratává felstilizáló igyekvő kispolgároké, a XX. század elejének káoszában lubickoló és/vagy fuldokló kis senkiké.

Szép Ernő egész életében megmaradt a nagyvilágba bemerészkedő zöldfülűnek, világéletében tágranyílt szemmel, enyhén hideglelős csodálkozással szemlélte a nagyvilági életet. Dzsungelnek látta.

Minden rendes dzsungelben akad legalább egy tisztás; a béke szigete, ahol nem faljuk fel egymást, de ha mégis, akkor legalább késsel-villával. Itt, a tisztáson – Szép Ernő Kávécsarnok néven nevezi – szelídebb kinézetű vadak laknak, látszatra nem olyan rikítóak, viszont jóval békésebb természetűek. Látszatra. Mert elég egy, a megszokottnál valamivel kevésbé felületes pillantást vetni rájuk, hogy ráébredjünk: ezek is vannak olyan veszélyesek – kivált legfélelmetesebb ellenségük, önmaguk számára – mint az igazi ragadozók. Csak késsel-villával, ugyebár.

Szép Ernő örökösének az engedélyét a Hofra Kft. közvetítette.

Koprodukció a Budaörsi Latinovits Színházzal