Megírok valakit, aki álmokat ad az embereknek…
Amikor a Kulcskeresőkre kezdtünk készülni, beszéltünk a Kőszegi Várszínház jó barátjával, Radnóti Zsuzsa Kossuth-díjas dramaturggal, Örkény István özvegyével, hagyatékának gondozójával. Ő mesélte, hogy Örkény már 1974-ben hozzáfogott a Kulcskeresőkhöz, amelyet aztán egy év múlva mutattak be Szolnokon, abban az évben meg is jelent a Kortárs című folyóiratban. Tehát kimondhatjuk: jubileumi premier lesz (50 éve már íródott a darab) június 20-án a Kőszegi Várszínházban, amikor is a Gózon Gyula Kamaraszínházzal közösen bemutatjuk a Kulcskeresőket Hajdú László rendezésében.
Örkény István így fogalmazott a sírnivalóan mulatságos, sziporkázóan elgondolkodtató Kulcskeresők kapcsán egy interjúban: „Arról írok, hogy milyenek vagyunk mi, magyarok. Ezt mi magunk sem látjuk mindig tisztán. (…) Arra jöttem rá, hogy a mi viszonyunk a valósággal nem egészen reális. Mi nagyon sokszor élünk úgy, hogy átköltjük a dolgokat – talán rászorulunk erre néha, de nem mindig szorulunk rá. Álmokat építünk magunknak, a múltat álmodjuk valami mássá, mint ami volt. (…) S akkor született meg bennem ez a drámai gondolat, hogy én ezt a vonásunkat megszemélyesítsem. És egy álmodót teszek a színpadra! Megírok valakit, aki álmokat ad az embereknek… A Kulcskeresők minden szereplőjének, ahogy már szokás, van neve, csak a Bolyongónak nincs neve, se lakcíme, se mestersége. Ő a semmiből jön, és a semmibe megy. Ő a mi álmodni tudásunk. Még a magyar szóhasználat is őt bizonyítja, mi ugyanis az életet elviseljük, de az álmokat – így mondjuk – kergetjük. És nem elkergetjük ám, sőt, futunk, hogy utolérjük őket, hogy beléjük csimpaszkodhassunk, a bolondítónkba, a megmentőnkbe, a jobb jövőt ígérőnkbe – az összes Fórisok a maguk Bolyongójába.”
Karácsony Ágnes