Párban szép az élet, hát, még ha egy bankigazgató (Egy, kettő, három…) és egy színházigazgató (Az ibolya) édes-sanyarú sorsát vetheti össze a közönség egy este, egy színpadon, két előadás során. De messzire menő következtetéseket nem kell levonni: mindkét hős (és holdudvara) magáért beszél, mindkét történet egy-egy „napi bölcselet”, rácsodálkozás a karrierre, hatalomra, és nem utolsó sorban a szerelemre, azóta sem változó világunkban. Mert ami változott, az „csak” a stílus, kérem szépen, s habár a mai elegancia csupán egy fényes gomb egy száz évvel ezelőtti frakkon vagy zsaketten, az igény megmaradt. S ezzel együtt a problémák megoldásával járó édes-bajos küzdelmek is.

„Az elnök úr igazán büszke lehet arra, hogy „így” rendelkezésére áll úgyszólván az egész emberiség.”

„Kedves öreg barátom… az, amit maga az egész emberiségnek nevez, az szégyellje magát.”

Egy, kettő, három

Mi történik, ha Norrison úr, egy bank vezérigazgatója rádöbben, hogy a családjánál immár fél éve vendégeskedő Lydia, aki egy amerikai autóipari konszern tulajdonosának a lánya, szerelembe, majd teherbe esik? Az illető (tettes) egy egyszerű taxisofőr, aki ily módon, hirtelen kilép az ismeretlenség homályából. Ennek nem éppen pozitív hozadéka viszont, hogy küllemét, jellemét, és státuszát azonnal meg kell változtatni, különben dugába dől a bank és az autóipari konszern, már eltervezett, közös jövője. A lány szülei ugyanis, akik már Európában utazgatnak, egy órán belül megérkeznek, látogatóba. A feladat tehát, fából vaskarikát, egy óra alatt… Norrison úr, fontossága teljes tudatában, a percenként múló idővel versenyt futva, munkához lát.