Ezek kabaréjelenetek. Írtam egyebek közt vagy százat is, aszerint, ahogy egy ötlet, az igazgató szeszélye vagy egy hézag a műsorban megkívánta. Néhányat összeszedtem, és itt adom olvasni; tudom én, kétszáz év múlva, ha valaki visszanéz felénk, mit vesz észre belőlünk először: lángoló tekintetünket és kitárt karunkat, ahogy az emberiség sorsáról és az örök eszmélésről szavaltunk - vagy a cipőnk furcsa csokrát, a nyakkendőnk színét, azt a módot, ahogy a torkunkat köszörültük.
Magát a műfajt itt Pesten találtuk fel. Apró dialógusok voltak eleinte, vicces beszédek, akármilyen aktuális témára. Magam valami egyebet próbáltam; öntudatlanul meghatároztam a kereteket, és az eredmény igazolta feltevésemet, hogy ez valami különleges kis műfajocska, aminek megvannak a maga különleges belső törvényei. S mint valódi műfaj, független az időszerűségtől - őszintén mondom, nem hiszem, hogy okvetlenül kapcsolatban kel lennie a napi eseményekkel. Egy cseppecske dráma, de dráma: gondolata vagy problémája éppúgy in specie aeternitatis fejezi ki az életet, mint ötfelvonásos komédiák vagy tragédiák. Ami a törvényeit illeti! Erre vonatkozóan annyit mondtam egyszer a kabaré igazgatójának, aki hozzászoktatva a nálunk divatos stil humorhoz, aggodalmaskodott, hogy nincs elég vicc abban a kis tréfában, amit átadtam:
\"Kedves igazgató úr, egy viccet nem lehet viccesen elmondani!\"
A vicc poenje /ötlete, gondolata, filozófiája, jelképe, ha úgy tetszik/ akkor csattan csak a végén, ha minél komolyabban és minél szárazabban adom elő.
De talán sok ez a néhány szó is. Nem az én dolgom, hogy magamat magyarázzam. Kérem az olvasót, vegye komolyan e jeleneteket, figyeljen rám, aki nem figyelhetek magamra - foglalkozzék velem, aki nem érek rá magammal foglalkozni -, önmagát pedig bízza rám, és ne tartson semmitől.