„Az évad utolsó bemutatójaként társulatunk A sevillai borbélyt viszi színre. Rossini, saját bevallása szerint, a művet körülbelül két hét alatt írta. A darab 1816-os ősbemutatója botrányba fulladt, a későbbiekben viszont slágeroperává vált és azóta is Rossini legismertebb és legtöbbet játszott műve. A commedia dell’arte tipikus figurái és jellegzetes elemei vannak jelen a műben, melynek cselekménye fordulatos, izgalmas, cselszövéssel, intrikával teli. Első látásra a történet központi motívuma a mindent felülmúló szerelem, de valójában az érzelmek mozgatórugója a pénz. Talán ebben áll a mű mindenkori aktualitása. A zeneszerző és szövegíró klasszikus vígoperai szüzsékkel kérdez rá arra, hogy mi rejlik a nagy szerelem és a házasodási vágy mögött, illetve, hogy kit mikor és mivel lehet megvásárolni.

Nem klasszikus értelemben vett operaelőadás ez: újszerű megközelítés által a mű zenei anyagát a lineáris cselekmény fölé emeljük, megbontva ezzel a hagyományos színpadi előadásmódot. Míg utóbbi során a zenekar és a karmester, valamint a néző a színpadi tértől élesen elkülönül, addig A sevillai borbélyunk esetében mindkettő szerves része az előadásnak. Az esemény nem csak a színpadon, hanem a nézőtéren is zajlik, ezáltal a játéktér kitágul: a néző szemlélőből résztvevővé, talán cinkossá is válik.” – Szabó Emese, rendező

„A zenetörténet három óriási botrányt tart számon: a Tannhauser, a Carmen és a Sevillai borbély bemutatóit. Beaumarchais művéből már íródott opera 1782-ben. A szerző, Paisiello rajongótábora jelen volt Rossini bemutatóján, hogy az előadást kifütyülje. A bukáshoz hozzájárult egy színpadra betévedt kóbormacska nyávogása, valamint Basilio balesete, aki megbotlott és véres orral énekelte el áriáját. Mivel a gróf szerenádját kísérő gitárt senki nem ellenőrizte, a szereplőt alakító Manuel Garcianak kellett azt felhangolnia nyílt színen. Amikor egy húrt is elszakított s a gitárt ki kellett cserélni, a közönség ordító nevetésben tört ki. A második felvonás alatt már egy másodpercnyi csend sem volt a nézőtéren. Rossini műve a második előadáson nyerte el a megillető sikert, melyen a szerző csalódottságában meg sem jelent.

Miért örvend akkora népszerűségnek a Sevillai borbély zenéje? Az áriák lendületesek, virtuózok, tele zenei humorral és nagyszerű zenekari effektusokkal. Basilio rágalomáriája mélyen tükrözi az úgynevezett Rossini crescendo-t: suttogásból jutunk el kiabálásig, mialatt a hangszerek száma fokozatosan növekszik, sotto voce-tól egészen egy dörgést imitáló nagyzenekari hangzásig. Az első felvonás fináléja nem más, mint egy növekvő káosz a szereplők cselekvéseiből kifolyólag. Almaviva gróf megjelenése, mint részeg katona, Bartolo egyre növekvő ingerlékenysége, kiegészítve Figaro és Basilio cselszövéseivel váratlan fordulathoz vezetnek. A testőrség érkezése felzaklatja a szereplőket, akik egy hadaró kánonban mondják el a történteket. Nagyhatású zenei részt hallunk, miután az álruhás gróf felfedi identitását a katonáknak: statikus kíséretű lassú kánont, ami az idő megállásának érzetét kelti.

Rossini operája eltávolodik Beaumarchais politikai és szociális utalásaitól és a különböző karaktereket, illetve helyzeteket élénken ábrázolja: az élet megpróbáltatásain csak nevetés által lehet túllépni.” – Nagy Gergő, karmester