Az első Aranykor – Az Osztrák-Magyar Monarchia festészete és a Műcsarnok című kiállítás, egy hosszú hétvége keretén belül sokszínű finisszázs programkínálattal kívánta becsalogatni a látogatókat egy utolsó szeánszra.

Március 11-én, szombat este pódiumbeszélgetésre került sor Az aranykor dívái címmel, ahol Fullajtár Andrea (Jászai Mari-díjas színésznő), Gajdó Tamás (az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet tudományos munkatársa) és Keserü Katalin (Széchenyi-díjas művészettörténész) szemszögéből kicsit közelebbről megismerhettük a Nemzeti Színház aranykorának legjelentősebb színészeit, Jászai Marit és Márkus Emíliát. Alakjukat szobrok, grafikák, festmények, költemények őrzik.
Az első Aranykor kiállításon is szerepelt két mű, amelyek a színésznőket ábrázolták, az egyik Paczka Kornélia: Jászai Mari portréja, a másik Temple János: Márkus Emília Desdemona szerepében.

A kiváló művészekből álló társulat Paulay Ede igazgató vezetésével jelentős sikereket aratott. Jászai Mari 1872-ben, Márkus Emília 1877-ben lett a Nemzeti Színház tagja.  Jászai és Márkus jobbnál jobb szerepekben bizonyíthatta tehetségét, elhivatottságát. Mindketten hittek a művészet erejében, a színház hivatásában. Nemcsak nagyszerű fellépéseikről lehetett az újságokban olvasni – a közönség számon tartotta nem mindennapi életük minden rezdülését. Különleges személyiségükkel írókat, tudósokat, művészeket vontak bűvkörükbe.

Fullajtár Andrea előadásában meghallgathattuk, hogy hogyan jellemezte Hevesi András Jászai Marit. Stilizáltan monumentális nőalakként emlegette, aki „feminista, eszperantista, antialkoholista apostolok között érezte magát. Egy igazi tragikának született, aki ontja magából a gyűlöletet.” Párhuzamosan Herczeg Ferenc Márkus Emíliáról az eszményi nőkép megtestesítőjeként írt, „a művésznő több volt a szépnél, elképesztően és nyugtalanítóan érdekes volt”.

A beszélgetés a színészábrázolásra épült, ahol a festmények révén megtapasztalhattuk milyen attribútumok jellemezték a korban a szakma jeles képviselőinek reprezentációját. Visszanyúltak egészen a 18.-19. századi mesterek alkotásaihoz (Reynolds, Rippl-Rónai, Mucha stb.), és néhány fontosabb tanulságot tapasztalhattunk, amely a kor ideálját tükrözi a színésznők képét nézve. Gazdag öltözet, minimális mozdulat jelei mutatkoznak, olyan attribútumok jellemzik, amelyek a fenséges voltukat mutatják.

A beszélgetést hallgatva úgy tűnt, mintha a 19. század végén a színésznők fontosabbak lettek volna, mint a férfi színészek. Valóban kiemelt szerepet kaptak a női kérdéskörök, ahogy azt Keserü Katalin is megerősítette: ebben az időszakban terjedt el a társadalmi dráma, amelynek a főszereplője a nő lett. A női életnek az azaddig feltáratlan árnyaltsága, szélsőségei jelentek meg a színpadon, a női lélek, mint téma.

Keserü Katalin kérdésként megfogalmazta, hogy miért nem érzékelhető, hogy a két terület, a nők és férfiak képzőművészete összetalálkozott volna, hogy egy korban lettek volna, hogy együtt élték volna azt a kort, amit aranykornak nevezünk. A női festők műveiben ez sokkal teljesebben volt jelen. Eszerint mondhatjuk, hogy „az aranykor tulajdonképpen a nők kora volt”. Jól szemléltetik Keserü Katalin megállapítását Paczka Ferenc, és felesége Paczka Kornéla festményei, amelyek között elsőre érzékelhető a különbség. Nem véletlen, hogy az ábrázolt Jászai Mari panaszlevélben fordult Paczka Ferenchez, hogy „szidta egész Budapest, hogy egy ronda, részeg asszony” képében ábrázolta, miközben felesége alkotását már neki „tetsző igazság van rajta a hasonlóságon kívül” értékeléssel jellemezte, és vásárlási szándékát is jelezte Paczka Kornélia festménye iránt. Mindkét mű esetében Jászai Mari ábrázolásánál szembeötlő a ruhaköltemény hangsúlyos szerepe, ahogy Keserü Katalin is kiemelte, hogy ez a póz, ahogy a pamlagon elterül, a ruhája kitárul zuhatagként, és a személyiséget szó szerint magán viseli.

A színészi szakma Márkus Emília és Ambrus Zoltán megfogalmazásában: „Az a valami, ami a színészi alkotásban a fő dolog, az a valami nem annyira szándékos és tudatos munka eredménye, mint inkább a tehetségben rejlő erőnek, magától való, természetszerű, félig öntudatlan, és a szándékossággal nem mindig egyező megnyilatkozása.”

A Műcsarnok kiállításaihoz kapcsolódó programok társulnak, amelyek a társművészetek révén összekapcsolják a különböző művészeti ágakat, mint a színház, az irodalom, a filmművészet, vagy a kortárs tánc műfajával.