A híres minnesänger, Wolfram von Eschenbach Parzival és Titurel című eposzaiból merítette Wagner a Parsifal ötletét, s a darabot eredetileg kapcsolatba akarta hozni a Trisztán és Izoldával. Az új, egyben utolsó operájának első vázlatára egy II. Lajos bajor királynak szóló ajánlást is írt még 1860-ban, ám a „nagy mű” csak 1885-ben készült el teljes egészében. A bemutatóra a II. Bayreuthi Ünnepi Játékok keretében, II. Lajos és az egész udvartartás jelenlétében került sor. Az uralkodó ez alkalomra átengedte a müncheni Udvari Operaház zene- és énekkarát, ami jelentősen csökkentette a színrevitellel járó kiadásokat.
A dalmű Müpa-adaptációját 2006-ban mutatták be a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, majd 2009-ben ennek kicsit megújított változata szólalt meg. Fischer Ádám, a Budapesti Wagner-napiok művészeti vezetője és az operák karmestere felhasználta ez eltelt három évben Bayreuthban és a Müpában szerzett tapasztalatait. „Jobban ismerjük egymást. Engem a múltból főleg az érdekel, ami a jövő számára is felhasználható. A Parsifalnak, mint minden remekműnek, ezernyi kőbe vésett igazsága van. Olyan ez, mint egy szikla: mozdulatlan, egyedi és örök. Mégis, ha ugyanazt a sziklát egy másik szemszögből nézzük,a szikla egy újabb vetületére, ’igazságára’ bukkanunk, ami szintén mozdulatlan, egyedi és örök”.