A Tartuffe-öt 1664 májusában mutatták be először, XIV. Lajos A varázslatos sziget gyönyörei elnevezésű, fényűző fesztiválján. Hogy ez alkalommal a darab befejezett változatát játszották-e, vagy még egy be nem fejezettet, az máig tisztázatlan, mert Molière sosem jelentette meg ezt a három felvonásos első verziót. Bárhogy volt is, a fogadtatás és a vélemény a bemutató után lesújtó volt, egy héten belül a király betiltotta az előadást. Az anyakirálynő és Párizs érseke is felháborodott és ellenezte a művet. Egy egyházfi vádiratában Molière-t így támadja: „Emberi külsőt magára öltött démon, aki az évszázad legfelháborítóbb hitetlen szabadgondolkodója.” Sőt, egyenesen azt javasolta, hogy a szerzőt máglyán égessék el, amely csak előjátéka lenne annak, amit majd a pokolban kell nyilvánvalóan elviselnie.

Molière azzal védekezett, hogy a vígjáték „az emberi jellem javítását szolgálja, miközben szórakoztat”. Mert a szerző nem tudott elképzelni hathatósabb dolgot, mint a „kor fogyatékosságait támadni nevettető jellemábrázolás által”. A királynak tetszett a darab, és bár betiltotta, nyilván tudott róla, hogy több zártkörű felolvasást is tartottak belőle. Sőt, 1665-ben a „Királyi társulat” címet adományozta Molière csapatának, ami a mély elismerés jele volt. 1667-ben a szerző a Palais Royal Színházban bemutatta a második változatot, amely öt felvonásos volt és az Imposztor címet kapta. A király éppen nem tartózkodott Párizsban, és bár szóban engedélyt adhatott az új verzió bemutatására, de az általa megbízott illetékes „cenzor” újra betiltotta annak játszását, habár a szerző „finomított a darabon”, többek között azáltal, hogy a főszereplő jelmezét olyan módon változtatta meg, hogy az ne hasonlítson annyira a klérus viseletére. A király nem oldotta fel ugyan a tilalmat, de megígérte, hogy hazaérkezésekor újra megvizsgálja az ügyet. Végül 1669. február 5-én a darabot bemutatták végleges formájában, és a Tartuffe címet kapta.

„Tartuffe azt képviseli, amit Molière mélyen elítélt a 17. századi francia társadalomban: a mindent eluraló képmutatást. A darab nemcsak a címszereplőről szól, és nem ő az egyedüli főszereplője. Nem véletlen, hogy a bemutató előadáson Molière magára osztotta Orgon szerepét. Tartuffe ugyanis nem jutott volna semmire Orgon aktív közreműködése nélkül. A szerző zsenialitása abban áll, hogy ezt felismerte, és így megalkotta életműve legkülönösebb és legemlékezetesebb szereplőpárosát. A Tartuffe tulajdonképpen erről a két emberről szól, a versenyről, amely a »testvéreket« ellenséggé változtatja; és arról a folyamatról, ahogy visszás kapcsolatuk túlnő rajtuk, és a teljes társadalmi rendet veszélyeztetni látszik.”

Méhes László