Shelagh Delaney hősei marginalizált alakok. A szegénység, a másság, a kirekesztett lét fojtogató közegében próbálnak boldogulni – ki hogyan tud. Jo fiatalsága minden erejével és romlatlanságával élni akar, alkotni, szeretni. Anyja, Helen cinikus és kiábrándult; ő már elrontotta az életét, de kétségbeesetten kapkod a boldogság illúziója után. Mindenki hajt valamit, mindenki menekül valami elől. És közben mindenki tudja: lehet álmodni és álmodozni, megízlelni a mézet, de a társadalom kereteit szétfeszíteni lehetetlen – az ötvenes évek Angliájában éppúgy, mint ma Magyarországon. Az Egy csepp méz humorral, részvéttel és indulattal megírt pontos és érzékeny látlelet.

Joan Littlewood, angol rendező és drámaíró, akit a modern színház anyjának is neveznek, 1958-ban kapott egy levelet, és hozzá mellékelve egy színdarabot egy 19 éves lánytól, Shelagh Delaneytől. A lány saját bevallása szerint két héttel korábban még azt sem tudta, mi a színház, de egy barátjával megnézte Terence Rattigan Variáció egy témára című darabjának előadását, és úgy érezte, tudna ennél jobbat írni. Megírta hát tíz nap alatt az Egy csepp mézt.

Littlewoodot lenyűgözte az írás. Mint mondta, a „dühös fiatalok”-nak nevezett munkás- és középosztálybeli írói csoportosulással szemben Delaney tudja, miért dühös. Úgy döntött, színpadra állítja művét. Egy évvel később már a West Enden volt a darab, majd a Broadwayn, aztán film készült belőle: a „free cinema” egyik emblematikus alkotása, Tony Richardson rendezésében.