Az ember csak hiszi, hogy a világ változik, sőt halad, netán még fejlődik is. A történelmi evolúció mintha nem egyenletesen előre menetelne, hanem körkörösen, rossz esetben lefelé tartó spirálban ismétli, vagyis inkább termeli újra önmagát. Ebből a nézőpontból valahogy sokkal emészthetőbb a jelen – ha egy tűpontos hitelességgel Ibsent játszó darab minden ötödik mondata a rájátszás csírája nélkül is aktuális áthallásokat eredményez, akkor az ember nem tud nem elgondolkodni azon, hogyan is van ő ebben a fura, egyre abszurdabbnak érzett világban. És akkor rájön, hogy pont úgy, ahogyan 100 (meg 200 meg 300) éve voltak az emberek. Annyi különbséggel, hogy Ibsennél például senki sem nyer, és bizony vannak olyanok, akiknek mindent elölről kell kezdeniük. >>>