A Rózsavölgyi Szalonban, mint színházi térben most voltam először, és megvallom, picit feszengtem amiatt, hogy az első sorban ülve szinte belóg a cipőm orra a díszletbe. De az intimitás a rendezői elképzelés része, Bagó Bertalan úgy mozgatja színészeit, hogy mi nézők nem kényelmetlen testközelséget, hanem természetes közösséget érzünk velük. Emberek ők, akikkel elképesztően hétköznapi dolgok történnek. Akik a szemünk előtt teszik tönkre magukat – és habár kívülállóként ezt tisztán látjuk, mégis hagyjuk. Mint az életben. >>>