Viccesnek indul. Az elején még nevetünk. Annyira abszurd a szituáció, ahogy a panelba szorult középkorú pár, felnőtt, színészpalánta gyerekkel, próbálja megtalálni és kiásni a dédi urnáját a nagyi kertjéből, hogy el lehessen adni a házat. Nem a poénesőtől vicces. Az nincs benne. Vagy ami van, az is inkább esetlen szóvicc: „Kezdődik az Antonioni: nagyít ás…” Először úgy nevetünk, akár egy kívülálló. Ahogy valaki máson, az élet abszurditásán szoktunk. Aztán már csak kínunkban mosolygunk, végül úgy se. >>>