A. P. Csehov 1895-ben megírta a Sirály című drámát és kijelentette: „Ez egy komédia amelyben három női, hat férfi szerep van, négy felvonás, táj (kilátással a tóra), sok beszélgetés az iradalomról, kevés cselekedet és sok szerelem. A Galeb előadás tizenhat hónap kreatív folyamat eredménye, amely a résztvevők színészi és személyes tapasztalatán alapszik. Chekhov olvasása ill. a szöveg analizálása a munka folyamatában történik - a cselekvési tér, különféle színészi hozáállás és pszichodrámai technikák. A dráma tartalma mellett – színház, színészkedés, írás, kreativitás, szerelemre lobbanás és teremtés közötti kapcsolat, kapcsolatok, mechanizmusok és minták a kapcsolatokban, generációk közötti feszültségek, a régi az újjal szemben, az elismerés kérdése, elvárások, kívánságok – a folyamatban krisztályosodtak ki a témák amelyek a négy felvonást meghatározzák. Az első felvonás a színház és a művészet témáját dolgozza fel, a második a szerelemre lobbanással, a fantáziákal és álmokkal kapcsolatos. A harmadik felvonásban a tárgyak jelennek meg témaként, a tárgyak és az emberek bitoklása, mások tárgykén kezelése. Amíg a negyedik felvonás a sorsról és/vagy a véletlenekről foglalkozik és arról, hogy miként érintik a döntések és a történtek egyesek életét. Így készült az előadás, amely valójában négy különböző előadás lehet, mert a felvonások tartalmilag, témailag és színpadilag befejezett egységek. (K. Legin)

Csehov klasszikusából a szlovén rendező színházi esszét alkot, melyben a másfél éves próbafolyamat felmutatása által a színházművészet egészéről, az emberi viszonyok kifürkészhetetlen természetéről és az alkotás elemzéséről is szól. Új fényt ad a színész és rendező viszonyának, az előadás és a darab kapcsolatának, a kimondott és a megteremtett szó szerepének, a rendező és a néző feladatának. A Sirály a Szerb Nemzeti Színház legelismertebb előadása, Szentpétervártól New Yorkig minden fesztiválon kitüntették. A 2012-es bemutató óta színházi jelenségként tartják számon. A néző lelkében pedig egyfajta szellemi zarándoklat és az önmagunkkal való megtisztító találkozás esélye.

Tomi Janežič (szül. 1972)

A színházi előadásban ritkábban látunk olyan ihletett, jelen idejű pillanatokat – vallja –, mint a próbafolyamat intenzív, keresési idejében. Generációjának egyik legizgalmasabb rendezője. A színház létezésének célját és értelmét vizsgálja, az örök kérdéseket: megismételhető-e, újrajátszható-e egy igaz, megtalált pillanat a színpadon? Kíméletlenül őszintén és kreatívan bánik a színészmesterség módszereivel. A szlovéniai Ljubljanai Egyetem Színház, Rádió, Film és Televízió Akadémiáján tanít színészmesterséget és színpadi rendezést, a Művészet és Színészet Kutatóintézetének vezetője. „Talán a színház tud olyan tér lenni, ahol a lényegről szólunk. Talán előadásunk célja is az, hogy okot adjon az egymással eltöltött időben, hogy valóban megszívleljük saját életünket.”

„ A színház és a színjátszás az ismeretlenbe vezető út: a felismerések útja, az idegen és a szokatlan megtapasztalásának az útja, ahol nem tudjuk mi történik, és éppen miként történik meg .”

Tomi Janežič

„Az előadás végén nem is tapsrend van, hanem egy közös örömünnep.”

Bíró Réka, Budapest

„Színház. Amilyennek lennie kellene, nemcsak Szerbiában, hanem valamennyi európai országban.”

Ivan Jovanović, Serbia

„Remekmű, melyben, a színház határai számolódnak fel, és megszületik az élet.”

Ana Tasić, Serbia

Legfontosabb díjak:

A Legjobb előadás díja 2013-ban:

- Szarajevói Nemzetközi Színházi Fesztivál (MESS)

- Belgrádi Nemzetközi Színházi Fesztivál (BITEF)

- Színikritikusok Nemzetközi Egyesülete (IATC)