Egy név. Két évszám és egy kötőjel. Mintha ezzel mindent el lehetne mondani. Hogy hogyan élt, milyen ember volt, hogy szerette-e a csokoládét vagy, hogy mi volt a kedvenc színe. Hogy hányszor sírt örömében és hányszor, mert szomorú volt. Hogy volt-e igazán szerelmes… Hogy mit gondolt életről és halálról…



Levko Esztella és Magyari Etelka előadása finom mozdulatokkal bogozza a szálakat az elmúlás, az elengedés, az elfogadás körül. Nem keres válaszokat, de kérdez, aláhúz és felkiált. Közel hozza és idézőjelbe teszi mindazt, amiről nem, vagy csak alig beszélünk. Nem ítél, csak felmutat. A törékenységet, a mozdulatok és a szavak visszavonhatatlanságát, az élet teljességét, mely mindig önmagába fordul vissza. Teret és időt nyit azoknak a dolgoknak az elmesélésére, amiket még el kellene mondani, mielőtt elmegyünk…