Szép Ernőt 1944 őszén, hatvanéves korában zsidó származása miatt behívták munkaszolgálatra. Ekkor már kiköltöztették a margitszigeti szállóból, ahol harminchárom évig élt, és a Pozsonyi út egyik csillagos házába internálták. Bár a svéd nagykövetség mentelmi útlevelének köszönhetően három hét után elengedték, testközelből tapasztalta meg a nácizmus embertelenségét. Emberszag című visszaemlékezésében naplószerűen számol be a hosszú menetelésekről, a stadionokban, téglagyárban töltött éjszakákról, a magyar nyilas keretlegények kegyetlenkedéseiről, hidegvérű gyilkosságaikról, a módszeres terrorról, amellyel a zsidókat megfosztották emberi méltóságuktól, és amely során kínzóik is kivetkőztek emberségükből. De Szép Ernő hangja most is, mint korábbi műveiben, könnyed és közvetlen, részvét és megértés hatja át, szenvedéseit távolságtartó iróniával beszéli el. Az Emberszag mondataiból ugyanaz a tragikummal szembeszegezett humánum árad, amely költészetét is oly megindítóvá teszi. A naplóból készült drámai előadásban lírai ellenpontként Szép Ernő versei és sanzonjai is megszólalnak.