Írások
A Vígszínház ma repertoáron lévő sikerelőadásainak, a Játék a kastélyban-nak és A Pál utcai fiúknak is szereplője. Ez utóbbiban Rácz tanár úrként akad egy órányi szünete két színpadra lépése között, ekkor beszélgettünk az öltözőjében.
Ez már a hanyadik előadás A Pál utcai fiúkból?
– Nem olyan régen játszottuk a 300.-at, sokszor megy, és semennyi sem elég belőle. 2016 novemberétől van műsoron Marton László rendezésében – sok évad vár még rá, könnyen lehet, hogy az 1000. előadásig is gyorsan eljutunk.
Az elmúlt 6 év alatt változott a szereposztás, de te Rácz tanár úrként maga vagy az állandóság.
– Nekem nincsen váltóm, s remélem, sokáig tudom még játszani. Ugyan egy pici karakter szerep ez, de mégis fontos, kedves alakja az előadásnak, meg az én szívemnek is, úgyhogy boldog vagyok Rácz tanár úrral. Molnárt játszani a Vígszínház akármelyik színpadán igazi öröm és igazi ünnep. Neki, mint a Vígszínház házi szerzőjének, itt indult el a pályája. Molnár naggyá tette a Vígszínházat és a Vígszínház naggyá tette Molnárt, aki a színház színészeire írta a darabjai nagy többségét. A ma repertoáron lévő darabok közül talán a legfontosabb a Játék a kastélyban, azt 2009 óta játsszuk – szintén Marton tanár úr rendezésében - , az is egy levehetetlen sikerelőadás.
A Molnár-repertoár legújabban általad bővült, hiszen a Házi Színpadon adod elő a Szülőfalum, Pest című előadást, ami eredetileg nem is ide készült, hanem a Rózsavölgyi Szalonba még 2016-ban.
– A Rózsavölgyiben 4 évadon keresztül játszottuk ezt a zenészkollégáimmal. Forró, szép sikerű estékre emlékszem, így folytatni szerettük volna, s nyilván első gondolatként merült fel a Vígszínház, mint ahova haza lehet hozni a szerzőt, és én magamat is hazahozhatom. Rudolf Péter igazgató szeretettel és nagy empátiával fogadta az ötletet, és most már mondhatom, hogy az est szülőfaluja a Rózsavölgyi, de az otthona a Vígszínház.
Sokféle minőségben veszel részt az előadásban: íróként, szerkesztőként, zeneszerzőként, színészként, rendezőként.
– Itt ebben az öltözőben, ahol most éppen beszélgetünk, a Pál utcai fiúk próbái alatt, mikor épp nem voltam színpadon, írtam és szerkesztettem a Szülőfalum, Pestet. Az alapanyag Molnárnak az A Pál utcai fiúk megjelenésével párhuzamos újságírói termése – 1907-től nagyjából az I. világháború kitöréséig. Ugye van egy mindannyiunk által ismert Molnár Ferenc-kép: a hallatlanul elegáns, szellemes és csillogó színdarabírói, vígjátékírói életművet felmutató művész, aki persze nagyszerű prózaíró is, a Pál utcai fiúk mellett gondoljunk a Gőzoszlopra, a Széntolvajokra, az Andorra vagy Az éhes városra. Ezekkel azonosítjuk az írót, de ugyanakkor Molnár egy rendkívül termékeny és szenvedélyes újságíró is volt kb. két évtizeden keresztül, és engem borzasztóan izgatott, hogy mit figyelt meg, mire használta még az írói képességeit. Rajongva szeretem ezt az anyagot, mert rendkívül előadóbarát szövegek ezek, csodálatos mondatszerkesztéssel, bravúros nyelvi humorral, sokat kaptam tőlük, mint színházi ember. De ugyanakkor kiszól belőlük egy másik hang is, ami szintén Molnár Ferencé: egy szenvedélyes, a magyarságot és Pestet szerető, ismerő és egyben ostorozó, óvó, aggódó és felkiáltó jeleket használó hang, ami egy fontos lenyomata a 110 ével ezelőtti Pestnek.
Ezt a hangot hallva nekem Ady publicisztikái jutottak eszembe.
– Igen, Molnár írásai is nagyon fontos lenyomatai a kornak, a tükör, amit akkor ő tartott, évszázad múltán is képes ugyanolyan erősen hatni. Ma is ugyanazokkal a témákkal lehet szembesülni, mint amikkel ő szembesült.
A zene nagyon jól illeszkedik a korhoz. Miből merítettél?
– Igyekeztem Molnár szellemében eljárni, aki maga is szerzett zenét. Szinte láttam magam előtt az írót, amint egy kávéházban dolgozik, és körülötte a zenészek a monarchia zenei stílusában játszanak, mint ahogy az én színházi kávéházamban is ott van a három kedves kollégám – Termes Rita ül a zongoránál, Farkas Izsák hegedül és Simkó Várnagy Mihály csellózik.
A Molnár Ferenc-est mellett van neked Kosztolányi-ested is, A léggömb elrepül.
– A Kosztolányi-est indította el bennem az egyszemélyes színházi megszólalásoknak a sorozatát. Azt is a Házi Színpadon játszom már 2008 óta, a 100. előadást 2019 decemberében léptem túl. Ez most egy kicsit szünetel a Molnár-előadás miatt, hogy ne versenyezzek saját magammal a nézőkért, de hamarosan visszatérek vele. Készítettem belőle egy egyszerűbb verziót is, amiben Kosztolányi mellett Karinthy Frigyest is megidézem, zongora helyett pedig gitáron játszom, saját magam által megzenésített Kosztolányi-verseket is előadok, s ezzel járom az országot.
A harmadik zenés esteden pedig Seress Rezsőt kelted életre.
– Az is egy nagyon fontos állomása a szakmai életemnek, hogy ezt a pesti bárzongorista figurát megidézhetem. A műsor 2014-ben készült az Óbudai Társaskörben a Kék Duna Szalonzenekarral – azóta hol velük, hol egyedül adom elő egy zongorával az ő dalait, és mesélem el az élettörténetét. Seressnek egyrészt van egy tragikus, szívszorító hangja, másrészt pedig egy pesti bohóc, egy ripacs a zongora mellett, aki vicceket mesél, improvizál, beszélget a közönséggel, szóval egy igazi szórakoztató zenész - zenei képzettség nélkül. Ebben hasonlítunk a legjobban egymásra, hogy én magam sem tanultam sohasem zenélni, egy képzetlen zongorista felelőtlen örömével ülök a hangszerhez.
Van-e szerinted rokonság az illető urak –Kosztolányi, Molnár, Seress - és közötted?
– Mindenkiben mást találok meg saját magamból. Kosztolányi játékossága, szinte családtagszerű közelsége, puhasága, lágysága, mély humánuma fontos számomra. Molnárból az eleganciája, tűpontos mondatai, a humora és adott esetben Adyt meghazudtoló karcossága és szenvedélye, Seressből pedig a kocsmazongoránál 1-2 pohár bor mellett szórakoztató ripacs a fontos. A világ legnagyobb ajándéka számomra, hogy a szigorú színházi ügymenet mellett meg tudok fogalmazni a saját számíze és a saját művészi szabadságom szerint olyan színházi esteket, amelyekben minden az enyém. A műsorokat én találhatom ki, és hosszú éveken keresztül beszélhetek ezeknek a segítségével a korról, amiben élek, a szerzőről, akit átadok, s persze magamról is. Egyszerre tudok így gúzsba kötve táncolni, ugyanakkor az egyszemélyes produkciókban mégis szabadon létezni.
A szabadságod része lehet A GRUND - Vígszínházi Fiúzenekar is, amit te hoztál létre.
– Ez egy igazi szerelemgyerek. Egyszer csak azt éreztük néhányan, akik ebben az előadásban játszunk, hogy ez nem érhet véget a tapsrendnél, olyan hangulat alakul minden előadás végén, mint egy rockkoncerten, tehát csináljunk egy rockzenekart. 2017-ben a Vígszínház társalgójában egy ma már legendás márványasztalnál összehívtam a srácokat, és azt mondtam: alakítsunk gimnáziumi zenekart, és játsszuk a Pál utcai fiúk dalait élőben: a tanár úr és a diákok most nem kémia órát tartanak, hanem zenélnek, ez a keret. És vegyünk még hozzá több Vígszínházhoz kötődő slágert – játsszunk Képzelt riportot, LGT-t, Presser és Dés számokat, néhány klasszikus rock and rollt. Ez az ügy olyan sikeres lett, hogy mind a mai napig teltházasak a koncertjeink, a nyárban már alig-alig találok szabad időpontot, olyan sok helyre hívnak.
Te legendásan sokat játszol itt a Vígszínházban…
– Valóban volt, hogy a színházi szcéna legtöbbet játszó színésze voltam. 2016-17-ben ez évi több, mint 230 előadást jelentett, havonta 28-szor, 30-szor vagy 32-szer is színpadra álltam, naponta néha 3-szor is. Ennek megvolt az íze, szépsége, nem cserélném el senkivel ezeket az időket. De te egy 4 és fél éves kisfiú apukájával beszélgetsz, és amikor ő megszületett, húzni kellett egy cezúrát. Szerencsére a pandémia alatt megadatott az, hogy láttam egy kis embert 3 évesből 4 évessé válni, ami valószínűleg békeidőben kevésbé sikerült volna. Amikor ketten a játszótéren vagyunk, az nekem egy különleges és felszabadult idő, s igyekszem ezt az érzetet átmenteni a színházi munkákba is, ahol a lehető leghatékonyabban használok ki minden percet. Látod, itt van az öltözőben a számítógépem, ha éppen nem vagyok a színpadon, akkor ezen dolgozom. Így született meg például a doktori disszertációm is Ditrói Mórról, a Vígszínház első igazgatójáról, de így születtek meg a szerkesztett estek is, és mostanában is foglalkozom egy új anyaggal, remélem, hogy előbb-utóbb abból is születik valami.
Nagyon hűséges vagy a Vígszínházhoz, az idei már a 25. évadod. Sokan a nagyobb szabadság kedvéért a szabadúszást választják. Fölmerült-e benned, hogy változtass?
– Amit tudtam változtatni a Vígszínház keretein belül, azt megtettem. A váltáson nem gondolkodtam, itt vagyok itthon, és mindent, amit nekem a szakma vagy a pálya megadhat, azt a Vígszínház előbb-utóbb megadja vagy megadta, boldog vagyok a helyzetemmel. Az estjeimmel kicsit független lehetek a saját anyaszínházamban, s ezért nagyon hálás vagyok.
Főként az utóbbi években voltak itt nehezebb időszakok is. Mi az, ami téged a Vígszínházban tart?
– Itt tart a színház múltja, a szellemisége, amit képvisel a megnyitás pillanatától, és itt tart a jelene, tehát az aktuális feladatok, amiket én nagyon szeretek. Tehát lehet, hogy kevésbé vonzó mondjuk valakinek A Pál utcai fiúkban háromszázadjára eljátszani Rácz tanár urat, lehet, hogy nem eléggé művészi kihívás ezredjére eljátszani A padlásban Témüllert, a korrupt házmestert, vagy eljátszani Benedek Miklós mellett a Játék a kastélyban-ban Gált, a másik írót, eljátszani Az öreg hölgy látogatásában nem egy főszerepet, hanem csak egy tanárt, a közösségnek egy értelmiségi tagját, A dzsungel könyvében a keselyűt vagy akár II. Erzsébet egyik miniszterelnökét az Audiencia című darabban, de ezek mind igazi örömet okoznak. A szerepek, amik megtalálnak, mind kihívások számomra, hogy azokból érvényes és a közönséget megérintő alakítások szülessenek. Ha erre az egész 25 évre ránézek, A padlásbeli fő dal, a Fényév távolság sorai jutnak eszembe, ahogy a Rádiós énekli: nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim.