Hírek
Kocsis Pál újra rendez Kecskeméten. Ezúttal egy nagy kedvencét, a Liliomfit viszi színre a társulattal. A premier október 4-én lesz, a Kelemen László Kamaraszínházban.
─ A Liliomfi alapsztoriját sokan ismerhetik, hiszen legendás film is készült a Szigligeti Ede legismertebb vígjátékából. Előny vagy hátrány, hogy a közönség egy részének lehetnek emlékei, netán elvárásai a filmélmény kapcsán? – kérdeztük Kocsis Pált.
─ Az emlékekkel nincs gond, hiszen a színház eredete onnan indul, amikor a színpadra vitt történetet az emberek kiválóan ismerték. Annak idején Szophoklész is közismert mesékből, legendákból írta a drámáit. A közönsége nem azt nézte, hogy mi történik a színpadon, hanem azt, hogy hogyan. Elvárásokkal színházba menni nem igazán érdemes. Minden előadást nyitottan kell nézni.
─ Ha már rendezel, miért a Liliomfit?
─ Személyes kötődésem, hogy korábban magam is játszottam benne. Salgótarjánban, ahol születtem, korábban működött egy KiViSzi színjátszó csoport, mondhatni elődjeként a mai Zenthe Ferenc Színháznak. Ennek a színházi műhelynek volt az első, igazi bérletes előadása a Liliomfi, melyben én voltam a címszereplő. Azóta másutt is láttam, és múlhatatlanul tetszik ez a vígjáték. Kőkeményen a színházról szól. A főbb szereplők maguk is színészek, játszanak a szerelmükért, a szerelmük ellen, helyzettől függően más-más bőrébe bújtak. A színházról mesélnek, arról, hogy milyen, és milyen lehet a színház. Ezért is hangsúlyozom, hogy a nézők hagyják otthon az elvárásaikat. Inkább nézzék meg, fogadják be, mazsolázzanak belőle, bontsák le róla a rétegeket, vigyék el belőle azt, ami megérinti őket.
─ Az eredeti darabot idén 170 éve mutatták be. Ti most egy Mohácsi testvérek-átirattal dolgoztok. Ez miben más?
─ Szigligeti Ede Liliomfija kimondottan szellemesen van megírva. Az viszont elképzelhetetlen, hogy eredeti nyelvezetben lehessen színpadra vinni. A szövege régies, nehézkes emiatt színészeknek játszani, de a néző számára befogadni sem lenne egyszerű. A Mohácsi testvérek átirata kimondottan szép és míves. Egy-két dramaturgiai átlépést kivasalgattak, izgalmasabbá tették a cselekményt, a darab nyelvezetét pedig közelebb hozták a mai kor emberéhez.
─ Zenés darabról van szó, élőzenés lesz az előadás?
─ Igen, négy fantasztikus zenésszel, akik végig a színpadon lesznek. Rozs Tamás írt kiváló zenét az előadáshoz, a zenekart is ő vezeti. A próbák során végig velünk vannak a hangszeresek, és mérhetetlenül türelmesen viselik, amikor éppen nincs dolguk. Ha pedig meg kell szólalniuk, akkor teljesen odateszik magukat. Le a kalappal előttük.
─ Hatodik éve vagy a kecskeméti társulat tagja, személyesen ismered a színészeket. Rendezőként ez mennyiben befolyásol, például a szereposztásban?
─ Nyilvánvalóan nagyban. Bár azt mindig elmondom, hogy nem vagyok rendező, csak rendezek. És éppen azért, mert ebben a dologban nem vagyok dörzsölt szakember, nekem fontos, hogy azokkal dolgozhassak, akikkel eredendően elképzeltem az adott előadást. Az, hogy ismerem a színészeket, hozza magával, hogy értik, amiről beszélek. Nem véletlen, hogy nem megyek el más színházakba rendezni, pedig hívtak már.
─ Miben adsz szabadságot a színészeknek?
─ Sok mindenben. Nem is mindig élnek vele eléggé. Ez az, amin még melózunk. Szövegben, megszólalásban, sorrendekben is van szabadságuk, azt gondolom, hogy partnernek tekintem a színészeimet.
─ Miben nincs engedmény?
─ Kifejezési módban. Eléggé határozottan tudom, hogy ezt miként szeretném. Aztán vagy sikerül, vagy nem. Ez az, ami kinek-kinek belsővé, sajátnak kell válnia a próbák során.
─ Egy korábbi interjúban úgy fogalmaztál, hogy bátorságot és pimaszságot vársz el a színháztól. Liliomfira mindkettő igaz. Ebben is egymásra találtatok?
─ Igen. De nem csak a címszereplő, többen is mérhetetlenül pofátlanok ebben a vígjátékban. Az egész arról szól, hogy elhisszük vagy sem a varázslatot. Nő lesz attól egy férfi szereplő, hogy felvesz egy női ruhát? Attól függ, elhiszik-e neki. Ehhez kell az a nézői nyitottság, amiről a legelején beszéltünk.
─ Könnyebb lenne az életünk, ha játékosabban élnénk a mindennapokban?
─ Persze. Az élet gyakran tragikus. Sok minden előre el van döntve, egyforma súllyal vannak megélve kicsi és nagy tragédiák. Egyik sem reális.
Popovics Zsuzsanna
─ Az emlékekkel nincs gond, hiszen a színház eredete onnan indul, amikor a színpadra vitt történetet az emberek kiválóan ismerték. Annak idején Szophoklész is közismert mesékből, legendákból írta a drámáit. A közönsége nem azt nézte, hogy mi történik a színpadon, hanem azt, hogy hogyan. Elvárásokkal színházba menni nem igazán érdemes. Minden előadást nyitottan kell nézni.
─ Ha már rendezel, miért a Liliomfit?
─ Személyes kötődésem, hogy korábban magam is játszottam benne. Salgótarjánban, ahol születtem, korábban működött egy KiViSzi színjátszó csoport, mondhatni elődjeként a mai Zenthe Ferenc Színháznak. Ennek a színházi műhelynek volt az első, igazi bérletes előadása a Liliomfi, melyben én voltam a címszereplő. Azóta másutt is láttam, és múlhatatlanul tetszik ez a vígjáték. Kőkeményen a színházról szól. A főbb szereplők maguk is színészek, játszanak a szerelmükért, a szerelmük ellen, helyzettől függően más-más bőrébe bújtak. A színházról mesélnek, arról, hogy milyen, és milyen lehet a színház. Ezért is hangsúlyozom, hogy a nézők hagyják otthon az elvárásaikat. Inkább nézzék meg, fogadják be, mazsolázzanak belőle, bontsák le róla a rétegeket, vigyék el belőle azt, ami megérinti őket.
─ Az eredeti darabot idén 170 éve mutatták be. Ti most egy Mohácsi testvérek-átirattal dolgoztok. Ez miben más?
─ Szigligeti Ede Liliomfija kimondottan szellemesen van megírva. Az viszont elképzelhetetlen, hogy eredeti nyelvezetben lehessen színpadra vinni. A szövege régies, nehézkes emiatt színészeknek játszani, de a néző számára befogadni sem lenne egyszerű. A Mohácsi testvérek átirata kimondottan szép és míves. Egy-két dramaturgiai átlépést kivasalgattak, izgalmasabbá tették a cselekményt, a darab nyelvezetét pedig közelebb hozták a mai kor emberéhez.
─ Zenés darabról van szó, élőzenés lesz az előadás?
─ Igen, négy fantasztikus zenésszel, akik végig a színpadon lesznek. Rozs Tamás írt kiváló zenét az előadáshoz, a zenekart is ő vezeti. A próbák során végig velünk vannak a hangszeresek, és mérhetetlenül türelmesen viselik, amikor éppen nincs dolguk. Ha pedig meg kell szólalniuk, akkor teljesen odateszik magukat. Le a kalappal előttük.
─ Hatodik éve vagy a kecskeméti társulat tagja, személyesen ismered a színészeket. Rendezőként ez mennyiben befolyásol, például a szereposztásban?
─ Nyilvánvalóan nagyban. Bár azt mindig elmondom, hogy nem vagyok rendező, csak rendezek. És éppen azért, mert ebben a dologban nem vagyok dörzsölt szakember, nekem fontos, hogy azokkal dolgozhassak, akikkel eredendően elképzeltem az adott előadást. Az, hogy ismerem a színészeket, hozza magával, hogy értik, amiről beszélek. Nem véletlen, hogy nem megyek el más színházakba rendezni, pedig hívtak már.
─ Miben adsz szabadságot a színészeknek?
─ Sok mindenben. Nem is mindig élnek vele eléggé. Ez az, amin még melózunk. Szövegben, megszólalásban, sorrendekben is van szabadságuk, azt gondolom, hogy partnernek tekintem a színészeimet.
─ Miben nincs engedmény?
─ Kifejezési módban. Eléggé határozottan tudom, hogy ezt miként szeretném. Aztán vagy sikerül, vagy nem. Ez az, ami kinek-kinek belsővé, sajátnak kell válnia a próbák során.
─ Egy korábbi interjúban úgy fogalmaztál, hogy bátorságot és pimaszságot vársz el a színháztól. Liliomfira mindkettő igaz. Ebben is egymásra találtatok?
─ Igen. De nem csak a címszereplő, többen is mérhetetlenül pofátlanok ebben a vígjátékban. Az egész arról szól, hogy elhisszük vagy sem a varázslatot. Nő lesz attól egy férfi szereplő, hogy felvesz egy női ruhát? Attól függ, elhiszik-e neki. Ehhez kell az a nézői nyitottság, amiről a legelején beszéltünk.
─ Könnyebb lenne az életünk, ha játékosabban élnénk a mindennapokban?
─ Persze. Az élet gyakran tragikus. Sok minden előre el van döntve, egyforma súllyal vannak megélve kicsi és nagy tragédiák. Egyik sem reális.
Popovics Zsuzsanna
-
Művészek írták
Kurázsi mama – háborúink krónikája
A 2022-es Bakkhánsnők kapcsán írtam Terzopuloszról, a rendezőről: „Berlinben, Heiner Müller korszakos színházcsinálóval indult a 70-es években. Vele hozta létre 1994-ben a Nemzetközi Színházi Olimpiát, amit a tervek szerint jövőre Magyarország rendez meg. Terzopulosz mostani rendezése jó előjel.” Az általa keltett előérzet beteljesedett. 2024-ben Kurázsi mama is olyan nagyformátumú előadás, ami többet jelent önmagánál. Szegő György -
Művészek írták
Pinokkió
A Vígszínháznál mese-musicalben Presser Gábor-Sztevanovity Dusán 35 éve töretlen sikerű A padlás musicalje a mérce. És ezzel is konferálták fel most a Karácsony előtt műsorra tűzött Pinokkiót. Szegő György -
Művészek írták
Abszurd királyság
A Műcsarnok abban a reményben vette fel idei programjába az Übü király drámához köthető, élményszerű ugyanakkor informatív tárlatát, hogy az a kánont szélesíti és bizonnyal „művészetet művészettel csináló” kiállítás. Új kutatásokat prezentál: látványos módon.