„Nem lehet megfelelésből dolgozni” – interjú Hevesi Fannival
November 4-én mutatta be A kis herceget a Békéscsabai Jókai Színház. A 2025-ben végzett Hevesi Fanni első békéscsabai rendezésében a fizikai színház eszközeivel közelít a klasszikus történethez. A fiatal alkotó új színpadi formákkal kísérletezik, ahol a mozgás a szöveggel egyenrangú kifejezőeszközzé válik. Az alkotói munkáról, a rendezői szabadságról és A kis herceg újrafelfedezéséről beszélgettünk vele.
Tavaly végeztél a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, most pedig a békéscsabai társulattal dolgozol. Milyen közeg fogadott?
Nagyon jól érzem magam, a várost is megszerettem. Az emberek nagyon kedvesek, a társulat pedig hihetetlenül családias, mindenkire lehet számítani. Meglepett, hogy mennyire barátian fogadtak. Azt gondolom, nem biztos, hogy ez mindenhol így van. Itt az első pillanattól kezdve azt éreztem, hogy közéjük tartozom. Nyilván új emberként nem ugyanúgy, mint azok, akik évek óta együtt dolgoznak, de annyira befogadóak voltak, hogy egyáltalán nem éreztem magam kívülállónak.
Horváth Csaba és Rába Roland fizikai színházi rendezői osztályában végeztél. Mit hoztál magaddal ebből a szemléletből?
A fizikai színház egyáltalán nem új keletű dolog, a volt osztályfőnököm, Horváth Csaba már nagyon régóta képviseli ezt az esztétikát. Én imádom ezt a formai világot. Szeretem, amikor elkezdek színészekkel dolgozni, és eleinte még ők is keresik, kutatják, hogy mi ez valójában. Nagyon jó látni, amikor rádöbbennek arra, hogy a fizikalitás, vagyis az, hogy a testünkkel kifejezünk valamit, a prózai előadásokban is jelen van. Ha egy kicsit nagyobb hangsúlyt helyezünk erre, máris más lehetőségek nyílnak meg. A testünkre nemcsak esztétikai eszközként gondolhatunk, hanem olyan formaként, amely önálló jelentést és szimbolikát hordoz.
A kis hercegben hogyan viszonyul a mozgás a kimondott szöveghez?
Igyekszem nem illusztrálni, mert azt gondolom, akkor a mozgás értelmét veszítené. Inkább alátámasztani szeretném vele a szituációt, vagy éppen ellenpontozni azt. Előfordulhat, hogy a test egészen mást fejez ki, mint maga a jelenet tartalma, és éppen ez segíti a karakterek jobb megértését. A mozgás tehát nem egyszerűen kíséri a szöveget, hanem önállóan is hozzátesz valamit a történethez.
Hogyan fogadták ezt a munkamódszert a Jókai színészei?
Eleinte azért kellett egy kicsit nyugtatni őket. Volt némi ellenállás, de azt gondolom, ez nem a fizikai színháznak és nem is nekem szólt, hanem inkább a saját bizonytalanságukból adódott. Ahogy egyre gyakorlatiasabbá vált a munka, és egyre több feladatot próbáltunk ki, úgy kezdtek egyre szabadabban mozogni ezekben a játékhelyzetekben.
Aztán jött a következő kihívás: a mozgás mellett a karaktereket is meg kellett formálni. Amíg a színészek nem voltak biztosak a mozdulatokban, és nagyon kellett figyelniük a fizikai feladatokra, addig nehezebb volt a színészi munkára koncentrálni. Ahogy egyre magabiztosabbá váltak a mozgásban, úgy tudtak egyre inkább a szerepformálásra is figyelni. Nagyon izgalmas volt látni ezt a folyamatot.
A kis herceghez szinte mindenkinek van egy saját, kialakult képe. Rendezőként ez mennyire kötött meg?
Eleinte nagyon. Amikor elkezdtem előkészíteni az anyagot, azon kaptam magam, hogy azon gondolkodom, mi tetszene az embereknek. Ez pedig egy fals dolog, mert ha ezen kezdünk el gondolkodni, akkor pont az fog hiányozni az előadásból, amik mi vagyunk.
Nyilván az a cél, hogy a közönség szeresse, de nem lehet megfelelésből dolgozni.
Amikor aztán igazán elmerültem az anyagban, rájöttem, hogy valójában én magam sem ismertem annyira ezt a történetet, mint gondoltam. Ez nagyon érdekes felismerés volt. Abban reménykedem, hogy azok is, akik egy kész képpel érkeznek a színházba, találnak benne valami újat. Hogy egyszer csak azt mondják: ja, tényleg, lehet, hogy nem is szőke a kis herceg!
Az előadás régi játszóteret idéző világa a felnőtteknek emlék, a gyerekeknek felfedezés lehet. Te hogyan szeretnéd megszólítani a két korosztályt?
Én mindkettőjüknek rendeztem ezt az előadást. Azt szeretném, hogy párbeszéd induljon el a gyerek és a szülő között. Szerintem akkor van igazán értelme színházba járni, ha utána tudunk beszélgetni arról, amit láttunk. Ehhez pedig mindkettőjük figyelmét meg kell ragadni.
Az előadás nyelvezetében és minden tekintetben gyerekeknek készült, de nagyon szeretném, ha a felnőttek is találnának benne olyan gondolatokat, amelyek foglalkoztatják őket. Nagy vágyam, hogy a szülők eljöjjenek a gyerekeikkel, és utána akár egy vasárnapi ebédnél is tudjanak erről beszélgetni.
A felkészülés során Saint-Exupéry és a felesége írásaiban is elmélyedtél. Mi volt számodra a legnagyobb felfedezés a történetben?
Nekem a rózsa karaktere. Ez teljesen új felismerés volt. A rózsát meg kell értenünk, és nem szabad egyszerűen egy hisztis nőként ábrázolnunk, hiszen akkor nem volna értelme annak, hogy a kis herceg vissza akar menni hozzá.
Gyerekként én sem értettem ezt. Azt gondoltam, hogy hát, ez egy ilyen kis rózsa, miért akar hozzá visszamenni? Felnőttként viszont rájöttem, hogy a rózsának pont ugyanolyan érzelmei vannak, mint a kis hercegnek, csak nem jó közöttük a kommunikáció.
El is hangzik az a mondat, hogy „nem értettük egymást”. És ez tulajdonképpen leírja az egész kapcsolatukat. Hogy nem feltétlenül az a baj, hogy valaki hibás, hanem egyszerűen nem értették egymást. Ez szerintem nagyon szép gondolat, és nekem felnőttként nagy rádöbbenés volt. Most értettem meg igazán a rózsát.
Mit szeretnél, hogy hazavigyenek a nézők az előadásból?
Elsősorban azt, hogy beszélgessenek róla. Szeretném azt is, hogy a mozgás hangsúlyt kapjon számukra, hogy észrevegyék, mennyire izgalmas, mennyi mindent ki lehet vele fejezni. És milyen jó lenne, ha az emberek többet mozognának!
De leginkább azt szeretném, hogy maga a történet megmaradjon bennük. Annyira dús ez az anyag, annyi gondolat van benne, hogy ha csak egyetlen mondat megragad valakiben, én már boldog leszek. Ha mindenki csak egy gondolatot visz haza magával, akkor már megérte.
Árpád, elindítom a telefonon a rögzítést, kezdjük.
– Velem ilyen tekerős izével kellene felvenni ezt a beszélgetést, amivel Bartókék dolgoztak annak idején. A régmúltból maradtam itt, az passzolna hozzám.
László Béla neve több generáció számára összeforrt a szolnoki Szigligeti Színház előadásaival. Több mint ötvenöt éve dolgozik a színházi háttérben, világosítóként majd fővilágosítóként rendezők, színészek és nézők élményeit formálja láthatatlanul, mégis meghatározó módon.
Kétszáz éve Percy B. Shelley és felesége, Mary a baráttal, Lord Bayronnal írósdit játszottak. Mary 19 évesen így írta meg az ikonikussá vált Frankenstein regényt. Sok átdolgozás lett, hiszen a közönség szeret borzongani. Itt csak a 16 éven felül. Garai Judit és Hegymegi Máté új változata ma lényegében látványszínház.
Interjúk
Interjúk
Művészek írták
