Mi ez a feketeség? Talán Mása. Talán Csehov Másája.. Én meg úgy érzem, mintha ősidők óta a világon volnék. Úgy vonszolom az életet magam után, mint valami vég nélküli uszályt…. De ez mind csak ostobaság. Az ember megrázza magát, és lepereg róla minden. Ezt gondolja éppen. Ez jár a fejében. Egyedül van. Játszotta Mását?  Talán nem a Sirályban. Talán a Három nővérben. Ó, hogy szól a katonazene! Elmennek tőlünk, az egyik már egészen elment…egészen és mindörökre, mi pedig egyedül maradunk, és újra kezdjük az életünket. Élni kelll…Élni… Talán Versinyin jár a fejében, ahogy ül magában. Mi a szerelem? Nem csupa reménykedés és fájdalom?  A fények körülveszik, odalenn, a rivaldán túl csend és sötét. A színésznő játszik, játssza a szerepét, de mi, a nézőtéren érezzük, hogy  ez való élet. Vagy Jelena Andrejevna? Azért ül ilyen felzaklatottan, mert még fülében csengenek Asztrov szavai? Hol találkozunk? Gyorsan mondja meg, hol?...Milyen csodálatos, milyen pompás nő… Egy csókot!.... Csak azt az illatos haját hadd csókoljam meg… Nem, nem! A doktor megbolondult. Nem lett volna szabad!... El kell utazni!  Még ma el kell menni innen!.... A konokul összezárt száj, a kétségbeesett tekintet. Megmondja Ványa bácsinak, hogy kövessen el mindent, hogy a férjével még ma!...A fekete ruha. A boldogtalan szépség. A Nő. Ahogy a nőt tudta játszani mindig.