Írások
Vasárnap éppen negyedszázada annak, hogy 1992-ben, a 200. évfordulóra kiírt drámapályázat győztesének, Márton László budapesti író A nagyratörő című történelmi drámájának ősbemutatójával befejeződött a majdnem kéthetes bicentenáriumi fesztivál a Kolozsvári Magyar Színházban. Dr. Enyedi Sándor színháztörténész kutatásai alapján ugyanis az „Erdélyi Magyar Nemes Színjátszó Társaság” legelső előadását gróf Rhédey Mihályné házának báltermében éppen december 17-én tartotta. Habár az a nap 1792-ben hétfőre esett, de lehetséges, hogy Ádvent vasárnapján nem akartak színielőadást rendezni. Mindamellett a legelső társulat tagjának, Gidófalvi Jantsó Pálnak a feljegyzése szerint az avató előadásukat december 11-én már megtartották, azonban „az első magyar komikus” regesztruna mára elveszett, úgyhogy ellenőrizhetetlen a pontos beírás ténye. Mindezeken túl is több más lehetséges kezdődátum felvetődött. Például a későbbi súgó, színész, fordító, krónikás Könyves Máté 1792. november 11-re (vasárnapra) teszi a kolozsvári színház indulását, mely a Titkos ellenkezés, vagy Köleséri című darab bemutatójával vette kezdetét. A Magyar Hírmondó ellenben 1793. április 19-én kolozsvári tudósításában azt írja, hogy „Fel-állott ez, a múlt December közepe táján, sok jó szívű Hazafiak segítségek által.” 1892-ben a 100. évfordulóra november 11-én emlékeztek – elsősorban Katona József születésnapja miatt: a kettős centenárium megünneplése érdekében érthető is volt az időpont megválasztása. Közben viszont kiderült, hogy a Bánk bán írója bár kétségkívül november 11-én jött a világra, csakhogy egy évvel korábban; az első kolozsvári bemutató pedig tényleg 1792-ben volt, ám valószínűleg egy hónappal később.
Az azonban bizonyos, hogy a nagyenyedi református fiatalok 1792. augusztusában adták be kérvényüket a királyi főkormányszékhez, miszerint: „A magyar nézőjáték előadására egyesült nemes ifjak társulata látván azt, hogy a magyar nyelven írt vagy ezután írandó színjátékok a nemzeti és anyagi nyelv kimívelését nagy mértékben mozdítják elé: elhatározták magukban, hogy magyar színi előadásokat rendeznek, s a királyi főkormányt kérik, hogy számukra Erdélyben bárhol előadásokat tartani engedély adassék.” Az engedélyt meg is kapták, és „köz társasági” alapon kezdték meg működésüket.
A társulat legismertebb tagja Kótsi Patkó János, akinek a neve nem szerepelt a kérelmezők között, mert még a Splényi huszárezrednél szolgált. De állítólag épp az az idősebb Wesselényi Miklós beszélte rá, hogy csatlakozzék a magyar társulathoz, aki később nem csupán az első erdélyi magyar hivatásos színjátszók patrónusa és megmentője lett, de a zsibói báró erőfeszítéseinek és szervezőképességének köszönhetően az úttörő erdélyi aktorok a Partiumban és Magyarország szerte is elterjesztik a professzionista színházművészetet. Sőt, hogy a kolozsváriak ne jussanak az 1790. októberében először próbálkozó pest-budai színészek sorsára, 1806-ban az alaposan felduzzadt együttes kettéválasztásával és egyik felének Pestre irányításával, újraindította ott is Kelemen Lászlóék időközben elvetélt kezdeményezését.
Wesselényi jobbkeze a legelső magyar Hamlet, a színész, drámaíró, fordító, szakíró Kótsi Patkó János, aki harminc éves korában egyúttal a kolozsvári magyar színház legelső színigazgatója lett, amikor a színtársulatot apja – a gubernium közvetítésével – 1793. szeptember 15-től kezdve a Kótsi család magánvállalkozásaként működtette tovább. Id. Kótsi József kifizette a felhalmozott adósságokat, kibérelte Pataki Sámuel új főtéri házának emeleti nagytermét, abban páholyokat alakítottak ki, színpadot és nézőteret rendeztetett be, nagy költséggel gyarapította a díszlet- és jelmeztárat, s új szerződést kötött a tagokkal. A minden tekintetben kivételes színházi embernek számító fia pedig méltán lett direktor, és vezetésével az Erdélyi Nemes Magyar Jádzó-Társaság a teljes magyar nyelvterületen meghonosítja Shakespeare, Schiller, Molière és néhány más klasszikus, illetve eredeti színjáték színpadi kultuszát. (További részletek olvashatók a Kótsi Patkó János, avagy a Hamlet-kód című, a Theatron-Varázshegy által 2011-ben kiadott kötetemben.)
Kolozsvárnak köszönhető a legelső állandó magyar játékszín megnyitása is. Tudniillik 1803-ban öt lelkes erdélyi arisztokrata a református egyháztól megvásárolta azt a Bel-Farkas utcai telket, amire a nemesség és általában a lakosság áldozatkészsége folytán felépített teátrum majd 1821. március 12-én megnyílik. Az építkezés ugyan alaposan elhúzódott, és egy időre a színtársulat át kellett tegye a székhelyét Marosvásárhelyre, azonban a Farkas-utcai színház felépítéséhez köthető az Erdélyi Múzeum által az új teátrum felavatására szánt, valójában eredménytelen drámapályázat „eredménye”, a Bánk bán megszületése is.
Ha példákat szeretnék írni arra, hogy melyek azok a színművészek, akik Kolozsváron kezdték a pályafutásukat, vagy annak egy sikeres részét ott folytatták, felsorolhatnám a magyar színészettörténet zömét – máig. Ehelyett és a teljesség ígénye nélkül csupán néhány olyan művészeti igazgató nevét elevenítem fel, akik kolozsvári munkásságuk idején különleges értékekkel járultak hozzá a magyar és egyetemes kultúrtörténethez. Például E. Kovács Gyula, korának egyik legnagyobb Shakespeare-színésze, aki többször volt a színház művezetője, és aki Ditrói Mór igazgatása idején – akkor épp „budapesti vendégművészként”– a hírével Angliáig eljutó kolozsvári Shakespeare-ciklus kezdeményezője és vezető művésze. Mátray B. Béla – aki gyakran E. Kovács Gyulával együtt művezető – 1880-ban annak a népszínműtársulatnak a direktora, amely a kolozsváriak legelső nemzetközinek mondható sikerét aratta Bécsben. A már említett Ditrói Mór nevéhez fűződik vállalkozó igazgatóként a Farkas utcai színház egyik aranykora 1887 és 1896 között, mikor is társulatának jó részével együtt Erdély fővárosát felcseréli Magyarország fővárosával és a budapesti Vígszínház első direktora lesz. A tematikus dráma-ciklusok szokását először ő teremtette meg, majd az a Janovics Jenő folytatta, akinek – többek között – azt is köszönhetjük, hogy a Kolozsvári Magyar Színháznak ma is lehet otthona Romániában. Tudniillik Janovics, aki az új Fellner és Helmer cég által tervezett Hunyadi-téri Nemzeti első (és a Farkas utcai színház utolsó) igazgatója volt 1906-ban, a szórakoztató műfajok különválasztása érdekében, saját nagy összegű hitelből építtette meg négy évvel később a Sétatéri színházat, amely majd az első világháború idején – mikor Janovics filmvállalkozása beindul – főleg mint mozi funkcionált. Azonban a román impériumváltás következményeként a magyar társulatot Hunyadi-téri otthonukból 1919. szeptember 30-i ultimátummal kikergették, úgyhogy a Szamos-parti „Örök-mozgó” épületébe szorultak – máig.
Az idén lett volna 90 éves az a Taub János, aki miután önállósította és sikeressé tette a Temesvári Állami Magyar Színházat, melynek ő lett az első igazgató főrendezője, 1961 és 1966 között művészeti vezetőként átszínezte a Kolozsvári Állami Magyar Színház addigra alaposan megkopott profilját is: reteatralizálta a színházi nyelvet és visszahelyezte a Sétatéri társulatot Románia színházi térképére. Nagybányai-szatmári alapító színházigazgatói korszaka után akkor szerződött először Erdély fővárosának magyar teátumához a Taubnál két évvel idősebb „tejtestvére”, Harag György, aki aztán 1975-től korai haláláig művészeti igazgatóként, a kommunista diktatúra nyomása ellenére, nagyszerű művészi időszakot hozott létre. Színháztörténetileg is korszakosnak tekinthető rendezései közül főként a romániai magyar kortárs írók színműveinek ősbemutatói, kiváltképp az 1975 és 1978 között adaptált, legendás Sütő-trilógia jelentős. Haragot tartja mesterének utódja, Tompa Gábor, akinek a Ionesco: A kopasz énekesnő című, utóbb nemzetközi sikerű rendezését épp a bicentenárium évében mutatták be.
Minderről és sok más érdekességről megbizonyosodhatnak azok, akik a bicentenáriumi ünnepségek alkalmából megjelent A mesebeli szentmadár – Képek a kolozsvári hivatásos magyar színjátszás 200 éves történetéből című magyar-angol nyelvű kötetemet fellapozzák. Ugyanis 1992-ben több szempontból is részem lehetett a színháztörténeti eseményekben. Az ünnepi fesztivál december 7-én, délben ráadásul az általam társrendezett nagyszabású kiállítás megnyitójával kezdődött, ahová Nagy Dezsőnek hála, „végül” bekerülhetett egy fotó az idén 90 éve született Vlad Mugur Három nővér- rendezésének Irinájáról is… (A részleteket lásd a Stief Magda c. „beszélgető könyvemben”.) Mugur ma már Münchenben élő özvegye, a Kolozsvári Magyar Színház „Örökös tagja”, Stief Magda játssza a címszerepét a jelenlegi igazgató által rendezett Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása című 2015-ben bemutatott produkciónak. Demeter András tv-színházigazgatónak köszönhetően, a Román Köztelevízió a 225. évforduló estéjén ennek a kolozsvári magyar előadásnak románul feliratozott felvételével ünnepli a legrégibb folyamatosan működő magyar hivatásos színház sikertörténetét.